Hogyan idézi meg Petri György József Attilát Vagyok, mit érdekelne és A Dunánál c. verseiben? 

Petri György a posztmodern magyar líra egyik legjelentősebb alakja. Költészete nem csupán líratörténeti szempontból, de alighanem társadalmi-politikai felforgató erejét tekintve is az egyik legprovokatívabb életműve a XX. századi magyar irodalomnak. Lírája a magánélet, a politika és a történelem mindennapi, ám érzékien intenzív megélésének metszéspontjában fókuszálta a költői személyiséget, és alakította a versekben megszólaló hangot.

Petri György (1943–2000) Budapesten született. A költői pálya már egészen fiatalon vonzotta: első – József Attila hatását tükröző – versei a hatvanas évek elején jelentek meg, első kötetében (Magyarázatok M. számára, 1971) azonban már kidolgozott, egyéni költői világot tárt az olvasók elé. Bár egy ideig magyar–filozófia szakos hallgató volt, diplomát nem szerzett, így megélhetését kénytelen volt alkalmi munkákból biztosítani, miközben egyre nyíltabb ellenzéki állásfoglalása miatt harmadik kötetét (Örökhétfő, 1981) már csak szamizdatban tudta megjelentetni. Ugyanettől az évtől részt vett a Beszélő című illegális folyóirat szerkesztésében, amely a következő években a legfontosabb szamizdat kiadványok egyikévé vált, noha szerkesztői ki voltak téve a hatóságok zaklatásainak.

Petri költészetét köznapi versbeszéd, a bárdköltői hagyomány tudatos elutasítása, a pátosz és irónia együttes jelenléte, nyelvi játékosság jellemzi (ugyanakkor számos fontos verse – elsősorban A kis októberi forradalom 24. évfordulójára – így is része lett a nemzet történelmi tudatának, kollektív önreflexiójának). Verseinek formavilága élesen eltér az addig megszokottól. Radikálisan átértelmezte a hagyomány által felkínált költői mintákat, művei mégis tudatosan építenek a tradícióra, intenzív szövegközi párbeszédet folytatnak. Prózahatású verseiből a ritmus, a kiegyensúlyozott arányosság sem mindig hiányzik: a néhol – kiváltképpen verszárlatokban – előforduló harmonikus megoldások a klasszikus szépség iránti fel nem adott igényéről tanúskodnak.

Korábban az  irodalmi  köznyelv   középpontjában  az  én  állt,  mely  állított valamit, pl. univerzálékat: nemzet, nép stb. Petri belátása szerint nem létezik nép, nemzet stb. A különbözőségek neveznek meg bennünket. Petri a nyelv szakadásos jellegéből csinál költészetet. Nem kiépíti az értelmet, hanem bontja. Azonban nem  metaforátlan  nyelvet használ,  hanem  leépíti a metaforákat. Ebben a költészetben az egyik alapvető elem az irónia. Ez olyan magatartás, mely érdekelt abban, hogy egynél  több  igazság  jelenjen  meg  a  diskurzusban (főleg  szabadsághiányos rendszerekben). Az irónia egyedül a szabadság gondolatát nem érinti. A Petri-szövegek stílusrétegek  együtteséből  jönnek  létre. A  nagyon eltérő nyelvi regiszterek egymásba reflektálnak, együtt vannak jelen.

A Vagyok, mit érdekelne című költemény Petri kései költői hitvallása, amely József Attila Ars poeticájával teremt kapcsolatot ("Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?"). Nemcsak a jelölt-jelöletlen idézetek, bizonyos motívumok, de az alapprobléma is az Ars poeticából származik. A költői létezés, az én mint költő áll a vers középpontjában, aki helyét az alkotás totalitásában találja meg. Ebből radikálisan kiterjesztett költészetfogalom következik – a versből semmi sem záródik ki, a „nemlétezés” mozzanatai a költői alkotás anyagaként, verssé formálva nyernek létjogosultságot. Ezt jelzi a hétköznapi dolgok beemelése a szövegbe ("füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés"), illetve nyelvi szinten a szaknyelvi (manager, stadion, kezdőrúgás, diagnózis) ill. a vulgáris kifejezések megjelenése (sellőpicsa, frászkarika). A hétköznapi élet, örömök, illetve a közéleti tevékenység látszatmegoldásnak bizonyulnak – azonban a költészet univerzális, a világ minden aspektusát magában foglalja. József Attila Ars poeticájában a költő hivatásaként a közéleti tenni akarást jelölte meg, azaz (Petőfihez némileg hasonlóan) valamiféle váteszként jelenik meg. Bár Petri is jelzi, hogy a külvilág számára elsősorban költőként létezik, de a közéleti hatást egyértelműen elveti – igaz, a legfőbb cél, a szabadság, megmarad. A zárókép (a kivénhedt sportoló nevetséges látszatténykedése) és a vers több eleme is folyamatosan bontja a téma emelkedettségét, és hangsúlyozza azt, hogy a költészet nem valami magasztos dolog ("ez nem kérkedés"), hanem jót-rosszat integráló valóság.

A Dunánál c. vers egyértelműen megidézi József Attila hasonló című művét. J. A. nagyszabású szintézise a Duna központi toposza köré szervezve fogalmaz meg gondolatokat a történelmi múlt, jelen és jövő összefüggéseiről és egymásra hatásáról a közéletben és az egyéni sorsban egyaránt. Végkövetkeztetésében a különböző népek sorsának összefonódását, a megbékélés és újjáépítés szükségszerűségét hangoztatja. Petri e gondolatok jelentős részét dekonstruálja – nem a hitelességüket kérdőjelezi meg, hanem a megvalósíthatóságukat. Költőelődjét mint nagy idealistát idézi meg, és keserűen veszi tudomásul, hogy nagyszabású elképzeléseinek ma sem látható semmi realitása. A vízen úszó dinnyehéj szerepét a "szar" meg az "ipari szenny" vette át, a nagy folyam bár időtoposz, de negatívumok kötődnek hozzá (a folyóba lőtt zsidók, környezetszennyezés). A második rész személyes élménye összecseng J. A. versének második részével, de Petrinél újfent a szubjektív emlékek mulandósága kerül előtérbe ("ujgazdagok lepték el") – egyedül a temető (halál-, pusztulásszimbólum) maradt meg érintetlenül. Itt Csokonait is reminiszceálja a szöveg, kimondatlanul a remény pusztulását sugallva ("Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!"). Az utolsó részben jelennek meg a konkrét közéleti gondolatok: a Duna-menti konföderáció lehetetlensége, a „rendezni végre közös dolgainkat” helyett „ésszerű megbékélésre semmi remény”, az értelmes, racionális megfontolások helyett a „nemzeti tébolyda”. Az ész azért nem tudja megoldani a problémákat, mert félredobják. A keserű zárlatban a lírai én oda jut, hogy „jövő nincs” emiatt, s az ember számára a horatiusi carpe diem marad az egyetlen járható út. Vagyis közösségi cselekvés nincs, a társadalom életére nincs hatásunk, csak a magunk életét próbálhatjuk többé-kevésbé kiélvezni, mintha nem lenne holnap.

Az élet különböző területein az emberek véleménye gyakran eltérő. Ilyenkor néha az is elegendő, ha mindenki kifejti a gondolatait, megmagyarázza az álláspontját - nincs szükség megegyezésre. Van, amikor érvekkel kell meggyőznie egyik félnek a másikat, közös nevezőre kell jutniuk (pl. ha egy döntéshez megegyezésre van szükség). És van, amikor az érveinkkel rábeszélünk: elhatározásra, tettre akarunk ösztönözni. Az érv: meggyőződésünk bizonyítására, illetve mások megállapításainak cáfolására felhasznált tény, bizonyíték vagy körülmény.

Az érvelés: érvek felhasználása az igazság bizonyítására. Az érvelésnek nem az a célja, hogy legyőzzünk, hanem az, hogy meggyőzzünk másokat, és az együttgondolkodással közelebb jussunk az igazsághoz.

Az érvelés három legfőbb módja (legtöbbször ezek keveredése érvényesül):

• az észre, logikára ható (logosz - kicsit száraz, erőszakos mód)
• erkölcsi érzékre ható (ethosz), pl. becsület, tisztesség, kötelesség
• pátosz: érzelmekre ható (a leghatásosabb) 

Az érv felépítése

A kifejtett érv három elemből épül fel:

— Tétel: Egy következtetés megfogalmazása.

— Bizonyíték: A következtetés előzményei, magyarázatai.

— Összekötő elem tétel és bizonyíték között: logikai összekötő kapocs. Ha egyértelmű a tétel és bizonyíték közötti összefüggés, akkor el is hagyható. Ekkor az érv csak kéttagú. 

Példaképpen:

A rövidített érv egyik eleme – az összekötő elem - nincs megfogalmazva, többnyire azért, mert a beszélő feltételezi, hogy a hallgatóság magától értetődőnek tartja.

Az érvelés módszerei

A dedukció módszerével először az általános tételt fogalmazzuk meg, abból vonjuk le az egyedi esetekre vonatkozó következtetéseinket. /Általános → egyes/ Ezt szillogizmusnak nevezzük. Híres példája:

Állítás/premissza 1:                    Minden ember halandó.

Állítás/premissza 2:                    Szókratész ember. 

Következetetés/konklúzió:      Tehát Szókratész halandó.

Az indukció módszerét alkalmazzuk akkor, ha az egyedi jelenségekből, egyedi tényekből indulunk ki, és azokból általánosítunk, azokból vonjuk le a következtetést. Ügyelnünk kell arra, hogy megfelelő mennyiségű, tárgyszerű és pontos adatok (tények) alapján szabad csak általánosítani.

A cáfolat

Az érvelés része a cáfolat is. Ahhoz, hogy eredményesen és tisztességesen cáfolhassuk mások érveit, meg kell ismernünk és meg kell értenünk azokat, csak így tudjuk megtalálni az érvelésük gyenge pontjait. Bírálnunk csak az érveket szabad, soha sem az ellenfél személyét! Bírálhatjuk például a források megbízhatóságát, a fogalmak meghatározásának pontatlanságát, az egyoldalú megközelítésmódot, a bizonyítékok hiányát vagy nem elegendő voltát, az érvek egyoldalúságát stb.

Lehetőségei:

–     kisebbítés („Nem olyan komoly a dolog, mint ahogy azt…”)

–     kételkedés („Nekem más adatok állnak a rendelkezésemre…”)

–     tagadás („Bizonyára téved…”)

–     viszontelvetés, visszafordítás („Az kiabál, akinek a háza ég…”)

–     rámutatás („Azt mondotta, pedig…”)

–     gúny, élc, elmésség

Az érvelő szövegtípus

Kisebb-nagyobb nyilvánosságnak íródik, tudatos, gondos szerkesztés, világos, arányos, előrehaladó szerkezet jellemzi. Érdeklődést keltőnek kell lennie, ehhez erős tagolást kell alkalmazni. Gyakori az előre- és visszautalás, az ismétlés.

Felépítése:

Mint a szónoki beszédnél, a bevezető és befejező rész az érzelmekre hat, a közepe az értelemre.

Bevezetés:

Meg kell nyerni a hallgatóság jóindulatát (megszólítás, dicséret), fel kell kelteni a figyelmét a témaválasztás indoklásával, hangsúlyozni kell a téma fontosságát, elő kell készíteni a beszédet, a téma megértését. Lehet utalni arra, hogy hogyan fogom kifejteni mondandómat.

Elbeszélés

A téma megjelölése, a fő gondolat, amit később részletezésre kerül. Rövidnek kell lennie, tömörnek, egyértelműnek, lényegre törőnek. Összetett téma esetén több tételmondat is megfogalmazható.

 Részletezés

A tételek kifejtése bővebben

Eszközei:

— Fogalommagyarázat

— Példák

— Szemléltetés

— Kitérők személyes élményekkel

— Először a fő téma kifejtése

— Ha nagyon ismert, akkor a részletezés elhagyható

 Bizonyítás

Az érvelő fogalmazás legfontosabb része: álláspontunk igazságának bizonyítása érvekkel.

 Cáfolás

A velünk ellentétes véleményt vallók nézeteinek cáfolata, érveinek közömbösítése, megdöntése, megsemmisítése.

 Befejezés

Ismétlése a fő gondolatoknak, összegzés. Netán felvillantja a megközelítés más módjait is. Lehet előretekintés a jövőbe. Az olvasók érzelmeire hatással kell lennie, újra meg lehet szólítani őket, esetleg fokozni a felháborodást az ellentábor ellen. A saját elkötelezettség is hangsúlyozható. 

Az érvek elrendezése

Cél egy meggyőző és hatásos érvrendszer.

Megvalósítása:

— Egy erős érvre épülő érvelés: Az erős érv köré csoportosítjuk a gyengébbeket.

— Fokozásos érvelés: A gyenge érvekkel kezdjük, fokozatosan erősítünk, míg a végére hagyjuk a legerősebb érvet.

— Lejtéses érvelés: Az erős érvvel kezdünk, a gyenge érveket hagyjuk a végére. Kevésbé hatásos érvelési módszer.

Beszédünk és gondolkodásunk is pontosabb, a kommunikációs igényeknek megfelelőbb, ha a kellő szó a kellő helyen áll rendelkezésünkre. Bármely tudományterületen, szakmai írásműben vagy beszédben, de akár a köznyelv pontosabb használatában segíthet, ha a számunkra fontos vagy homályos szavakat a szótárakból kikeressük. A magyar nyelv pontosabb elsajátításához sokféle szótár áll a rendelkezésünkre. A modern nyelvhasználat az internethez kapcsolódó nyelvi honlapokat sem nélkülözheti manapság. Sok közhasznú szótárnak létezik már online verziója (pl. a Helyesírási szótárnak).

A szótárak előzményét már a kódexek korában is megtalálhatjuk (glosszák). A szótárak szavakat, szócikkeket gyűjtenek össze általában betűrendben. Két nagy csoportjuk:

• egynyelvű szótárak
• két- vagy többnyelvű szótárak

 A kétnyelvű szótárak elsősorban nyelvtanulási segédletek. Nagyon sok internetes két- vagy többnyelvű szótár is van, amelyek előnye a gyors, kényelmes használhatóság, és hogy mindig kéznél vannak. Azonban a papír alapú szótárak pontosabb, precízebb eredményt adnak.

A LEGFONTOSABB EGYNYELVŰ SZÓTÁRAINK:

A magyar nyelv értelmező szótára

• 7 kötetben, 58 ezer címszóban több mint 200 ezer szótári adatot tartalmaz
• a szavak jelentésének értelmezésén kívül megadja azok stílusminősítését, szófaját, gyakoriságát, esetleg szinonimáját

Magyar értelmező kéziszótár

• Az előzőnek rövidebb verziója, két kötetben

Magyar helyesírási szótár

• betűrendben sorolja fel a szavakat, kommentár nélkül

Magyar nyelvhelyességi lexikon

• a helyes nyelvhasználat legvitatottabb kérdéseit foglalja össze
• elsősorban középiskolások számára készült

Magyar szinonimaszótár

• 30 ezer rokon értelmű lexikai egységet tartalmaz
• olyan szavakat kereshetünk benne, melynek jelentése közel áll egymáshoz

Közhelyszótár

• gyakori közhelyeinket gyűjti össze

Magyar szlengszótár

• a magyar nyelv szleng kifejezéseit és jelentésüket tartalmazza
• mivel a szleng nagyon gyorsan változik, ezek a szótárak igen gyorsan avulnak

Magyar szókincstár

• rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára

Nyelvi fogalmak kisszótára

• Az első olyan kislexikon, amely magyar nyelven összefoglalja a legfontosabb nyelvészeti ismereteket. A főleg diákok számára készült könyv tömören és érthetően foglalja össze a lényeges tudnivalót a nyelvvel általában és a magyar nyelvvel kapcsolatban is.

Nyelvművelő kéziszótár

• nyelvhelyességi, helyesírási, stilisztikai témákat jár körül
• foglalkozik az új és idegen szavakkal, a szóalkotás módjaival és a nyelvi illemtannal is

A magyar nyelv szóvégmutató szótára

• a szavakat hátulról előre rendezi betűrendbe, más információt nem ad. Nyelvészeti kutatásokhoz hasznos.

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára

• szavaink eredetéről szerezhetünk nyelvtörténeti és művelődéstörténeti ismereteket
• megadja a szó korai előfordulásának pontos helyét, idejét, a jelentésváltozásokat

Magyar Történeti Szövegtár

• Egy számítógépes adatbázis, a legújabb írásos nyelvhasználat vizsgálatára alkalmas. 19-20. századi magyar szövegeket tartalmaz, melyekből szavakat, szókapcsolatokat kereshetünk ki szerzők, címek, a keletkezés ideje, műfaj szerint. A lexikai egységek kikereshetők önmagukban, a szövegkörnyezet hatféle variációjában 10 és 70 karakter között.

Új magyar tájszótár

• az általános tájszótárak minden tájszót gyűjtenek, gyűjtési hellyel, idővel, jelentéssel
• vannak regionális tájszótárak is, amelyek egy-egy térség nyelvi sajátságait térképezik fel

Írói szótárak

• A magyar nyelvtudománynak az írói szótárak teljes körű elkészítésében vannak még elmaradásai. E szótárak célja az irodalmi életművek szókincsének megértetése a széles olvasóközönséggel, általában értelmezőszótár-jellegűek. Nekünk eddig Toldi-, Petőfi-, Juhász Gyula-, Jókai-, Balassi-, Bánk bán-szótárunk készült el. A Petőfi-szótár és a Balassi-szótár teljes életművet feldolgozó költői szótárak.

Szólás- és közmondásgyűjtemények (pl. Mi fán terem?)

• kulcsszavak alapján rendezik a kifejezéseket, megadják jelentésüket és eredetüket

A morféma a nyelv legkisebb, jelentéssel rendelkező egysége. Ezekből épülnek fel a szavak (lexémák).

A morféma típusai:

1. A) kötött morféma
2. B) szabad morféma
3. C) félszabad morféma

A szabad morféma (szótő) önállóan is használható, saját jelentése van. A kötött morféma (toldalék) csak szótövekkel együtt jelenik meg, nincs önálló jelentése. A félszabad morféma alakilag önálló, de önálló jelentése nincs, csak szótövekkel együtt jelenik meg (pl. névelő, névutó, igekötő stb.).

A toldalék típusai: képző, jel, rag.

Képző:

A legbelsőbb helyzetű szóelem, közvetlenül a szótő után áll. Megváltoztatja a szótő jelentését, s teljes ragozási sort indít el. Új szótári szó jön létre, melynek önálló ragozási rendszere van. A képző megváltoztathatja az alapszó szófaját és ezzel együtt mondatbeli szerepét is. Megtűrnek maguk mellett másik képzőt, akár többet is (kert-ész-ked-het). 

Jel:

Nem alkot új szótári egységet, csupán módosítja a fogalmi jelentést, valamilyen nyelvtani jelentésmozzanattal gazdagítja azt (idő, mód, birtoklás, többség). Valamilyen viszonyt fejez ki. A jel közbülső helyzetű szóelem: előtte a képzők állnak, utána a rag. 

Rag:

A mondatbeli viszonyítás és egyeztetés jelentésmozzanatának kifejezője. Ezáltal kijelöli a szavak mondatbeli szerepét. A rag szóalakzáró morféma, a képzők és jelek után áll, semmilyen más morféma nem követheti. Szerepe:

1. Jelölhet mondatbeli viszonyokat (esetragok).
2. Kifejezheti az egyeztetést (névszói és igei személyragok).

Általános kapcsolódási sorrend: szótő(1) + képző(2) + jel(3) + rag(4) Ettől való eltérés néha előfordulhat. (Pl. a középfok jele megelőzheti a képzőt: nagy-obb-ít; rag után képző áll: három-szor-i, nagy-ban-i). Ezek rendhagyó szóalakok.

Kötőhangzó: toldalékolás esetén a szótőhöz kapcsolódik. 90%-ban a msh.-torlódás elkerülését és az ejtéskönnyítést szolgálja. Néha jelentésmódosító hatása is van: gyorsok-gyorsak; vörösök-vörösek.

A toldalékok besorolásakor problémát jelenthet a birtokos személyjel.

– jel, mert birtokviszonyt fejez ki

– jel, mert nem zárja le a szóalakot

– de ragozási sora van (mint az igei személyragnak). Oka: mindkettő személyes névmásokból alakult ki.

 Típusaik

Képzők:

– igeképző (zöld-ell, dob-ol, só-z)

– főnévképző (szép-ség, olvas-ás, madar-ász)

– melléknévképző (nagyszáj-ú, arany-os, ujj-nyi, balaton-i)

– számnévképző (harm-adik, öt-öd)

– igenévképző (úsz-ni, fut-ó gyerek, ér-ett, megír-andó, számol-va) 

Jelek:

A, igéhez kapcsolódó

– múlt idő: -t, -tt

– feltételes mód: -na, -ne, -ná, -né

– felszólító mód: -j (msh.-törvények miatt változhat)

B, névszóhoz kapcsolódó

– többes szám: -k

– birtoktöbbesítő: -i (könyvei)

– birtokos személyjel: -m, -d, -a/-e, -ja/-je, -unk/-ünk, -tok/-tek/-tök, -uk/-ük, -juk/jük

– birtokjel: -é (Katié)

– fokjelek: –bb, leg- + -bb, legesleg- + -bb 

Ragok:

A, igékhez kapcsolódó:

– igei személyragok: számot (E, T), személyt (1., 2., 3.) és ragozást (alanyi, tárgyas) fejeznek ki

B, névszóhoz kapcsolódó:

– tárgyrag: -t

– birtokos jelző ragja: -nak/-nek

– határozóragok: -ba/-be, -ról/-ről, -hoz/-hez/-höz, -an/-en, stb.

– igenevek személyragjai

Örkény István 1912-ben született Budapesten. Jómódú polgárcsaládból származott. 1930-ban a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be, később gyógyszerészhallgatóként folytatta egyetemi tanulmányit. 1942-ben munkaszolgálatosként a doni frontra, később hadifogságba került, 1946-ban térhetett haza. 1958-1963 között nem publikálhatott a forradalomban való részvétele miatt, ekkor az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott mérnöki beosztásban. Több művét megfilmesítették, és az író több díjat is kapott. 1979-ben halt meg.

A groteszk esztétikai minőség, mely egyúttal világ- és emberszemléletet is jelent.

Örkény írásait a groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre. Sok az abszurd elem a szövegekben.

A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus és groteszk írásmód. Örkény egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényei más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Az egyperces novellák Örkény írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Örkény az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka és Karinthy éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza (ünnepélyesség) és a témák banalitása (közhelyesség, hétköznapiság), a nyelvhasználat köznapisága. Az ellentett pólusok paradox (ellentétes) együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket. A novellák a töredékes eseményekkel eleven életre keltett gondolatot, véleményt, ítéletet jelenítenek meg. Az író a valóságot „eredetiben rajzolja”, csak a nézőpont, a képkivágás tér el a megszokottól: eltolja a koordinátarendszert, de maga az ábra marad. S miként a geometriában is ekként derülnek ki a törvényszerű összefüggések, az olvasó is így döbben rá arra, amit a megszokások mögött eddig észre sem vett.

Az írások rövidsége megköveteli a rendkívüli tömörítést, azt, hogy archetipikus léthelyzetekben mutassák be a XX. század emberének problémáit, elsősorban az elidegenedést, az ember és a történelem viszonyát, a mindennapi kommunikáció elsivárosodását.

A szerző a műfaj definícióját maga adja meg a HASZNÁLATI UTASÍTÁS című művében: kiemeli, hogy ezek teljes értékű írások, hogy rövidek (az ember időt spórol velük), és hogy a címekre ügyeljünk. Felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy ha valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást – vagyis hogy a novellák többértelműek, gondolkozni kell rajtuk, meg kell fejteni a jelentésüket.

Az egyperces novellák nagyon sokfélék. Van, hogy egy történetet írnak le, máskor az olvasót szólítják meg (Arról, hogy mi a groteszk), vagy hétköznapi szövegtípusokat (pl. egy használati utasítást, bérletjegy feliratát) használnak irodalmi szövegként. 

Arról, hogy mi a groteszk

A groteszk egy esztétikai minőség, a komikum egyik fajtája. Szélsőségesen össze nem illő elemek szokatlan társítása, ami nevetséges és borzongató hatást kelt. A groteszkben fontos, hogy a hiba központi erejű és feloldhatatlan. A keretes szerkezetű egypercesben az író egyfajta testnevelőtanárként szólítja meg az olvasót, egy sajátos testhelyzet felvételére kéri, de ennek az elbeszélői helyzetnek ellentmond a kedélyes, baráti hangnem és a magázódás.

Örkény a groteszket egy mindent átfogó látószögként értelmezi. A jelenségek egy torzított viszonyrendszerben nyernek új, a felszíni értelmezhetőség „alatti, mögötti” értelmezési lehetőségeket (a világot mintegy fejjel lefelé szemléljük). A leírásban az ábrázolás szigorú tárgyszerűsége mellett ellentétes minőségek kerülnek egymás mellé, mint a „vidámabb látvány” és a „temetés” vagy a „ledobált rögök” és a „fölfelé hajigálás”. Ezek többletjelentést is hordoznak: valóban (őszintén) szomorú mindenki egy temetésen? Örkény szerint ez a látásmód hitelesebb képet ad önmagunkról. Az önmagunkkal való szembenézésben pedig nemcsak az elgondolkodás, hanem a változtatás lehetőségét is látja.

Nászutasok a légypapíron

A férfi-nő kapcsolatot groteszken ábrázoló novella. Az állatmesékhez hasonlóan indul, és a két sík (emberi és állati) végig egymásba játszik, olyannyira, hogy ez még az olvasó gondolatmenetét is megzavarja. A mű drámai elemeket is tartalmaz, mint a párbeszéd és a konfliktus. Emellett az asszociációra is épít (mézeshetek – mézesmadzag – légypapír). Fő építőeleme mégis az ellentét, mint már a címben szereplő nászút és légypapír képzeteinek ütköztetése is. Ez a parabola lerombolja a saját úton járás elképzelését, hiszen mindenkire ugyanaz a sors vár, mint azt az egyik legközönségesebb élőlénynél, a légynél láthatjuk. A helyzet kettőssége így újabb groteszk állapotot jelenít meg. A kezdetben ott van rögtön a vég is, pedig az ifjú pár még az élet csábító szépségeire készülődik.

Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók!

A pusztán párbeszédes formájú szöveg egy eleve kissé groteszk kijelentéssel indul, s a dialógusból lépésről lépésre egyre groteszkebb világ, gondolkodásmód bontakozik ki. Feri a végletes óvatosság emberének mutatkozik, ő az, aki az emberek véleményével mit sem törődve követi saját (ferde) elképzeléseit, Ilonka pedig a hétköznapi gondolkodásmód, a józan ész megtestesítője. A zárlat többértelművé teszi a művet, lehetséges jelentések:

• ki a boldog? aki beilleszkedik vagy aki nem foglalkozik a társadalom véleményével?
• „boldogok a lelki szegények”
• a világot le kell lassítani, a rohanás közepette nem tudjuk kiélvezni az életet
• a másként gondolkodók szerepe a világban (jó? rossz?)

Apróhirdetés

ÖRÖK NOSZTALGIA

Egy irodalmon kívüli szövegtípust, az apróhirdetést használja fel itt a szerző. A novella egy abszurd ötlet: a hirdetés feladója ugyanazt a lakást keresi, amit eladni kíván. Értelmezhető a szöveg úgy, hogy az ember újdonságra vágyik, de valójában nem tud elszakadni saját életmódjától, megszokott környezetétől. 

 MI MINDENT KELL TUDNI 

A szöveg egy menetjegy hátoldalán olvasható használati utasítás szó szerinti átemelése, csupán a cím az, amit a szerző illeszt hozzá. Így a jelentést nem csupán a szöveg, hanem legalább ilyen mértékben a cím, illetve a szépirodalmi funkcióba helyezés ténye hordozza. Így a menetjegy a klasszikus út-toposzhoz kötődik, s értelmezhető a szöveg akként is, hogy milyen bonyodalmas az ember életútja, s akként is, hogy egy egyszerű dolgot mennyire túlbonyolítunk. 

AZ AUTÓVEZETŐ

A novella egy történetet mond el egy emberről, aki miután elolvassa a holnapi újságban a sajét halálhírét, tényleg meghal autóbalesetben. A szövegben nem csak ez az abszurd vonás, hanem az is, hogy az autóvezető csodálkozik a híren, mintha nem ismerne magára. Értelmezési lehetőségek:

• az ember mennyire tudja alakítani a saját sorsát
• mennyire tudatosan és mennyire tudattalanul éljük saját életünket
• mennyire ismerjük saját magunkat, illetve mennyire vagyunk tévedésben önnönmagunkkal kapcsolatban 

Az élet értelme a hétköznapi képet (paprikakoszorú) és a filozófiai gondolatot (ontológiai kérdések) ütközteti, s  így gondolokoztatja el az olvasót, hogy valójában mitől is azok a dolgok, amik. A Budapest az apokaliptikus látomást (atomkatasztrófa) és a hétköznapi valóságot (egérirtás) helyezi egymás mellé, s az élet diadalát ünnepli, ami bár banális, de élet. A végzet c. szöveg a thrillerek eszköztárát szintén a hétköznapisággal ötvözi. Nyitott befejezése („És most viszi!”) a nagyszabású tragédia felé mutat, de mindez ironikusan jelenik meg, a nyelvi megfogalmazás a tragikus helyett a komikus minőséget helyezi előtérbe.

József Attila életműve sokszorosan rendhagyó. Élete is, költészete is: kísérletek sorozata. A megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtotta a legkülönbözőbb haladó politikai mozgalmak felé. József Attilának személyes élménye volt a „világhiány” megélése: apátlan-anyátlan árvaként elveszítette saját, eredeti világát, az új pedig (ahová szociálisan emelkedett) számára mindvégig földolgozhatatlan maradt. Mindenekelőtt a tradícióhiány okozta bizonytalanság magyarázza gyakori váltásait és visszakanyarodásait, azt, hogy művei nem egyenes vonalú fejlődés lineárisan egymásba kapcsolódó láncszemei, hanem - igazodva mindenkori élethelyzetéhez - az aktuális ellentmondások változó formájú és szerkezetű kiegyensúlyozásai. 

József Attila sorsa utolsó éveiben egyre reménytelenebbé, kilátástalanabbá vált, költészete viszont egyre nagyobb magaslatokra jutott. Jellegzetes témakörei kiteljesedtek, költeményei leegyszerűsödtek, klasszicizálódtak. Komplex képeiben többféle jelentéstartalom ötvöződik. Verseiben személyesen átélt, de általános érzület megfogalmazására törekszik.

Személyes válságának okai:

• Elmagányosodás (mind társadalmilag, mind magánéletileg)
• A költészetét nem ismerik el
• Anyagi bizonytalanság
• Súlyosbodik az idegbetegsége

Közéleti válságának okai:

• A radikalizálódó társadalmi légkör. A költő toleráns, a szelíd értelem által vezérelt viselkedésminta mellett emel szót. Az embertelenséggel szembeni legfőbb fegyvere az öntudata.
• politikai válság: a polgári szabadságjogok csorbulása, a szélsőjobboldali eszmék terjedése

 Létösszegző verseiben megszólal a rend hiánya világban, az otthontalanság, a fenyegetettség, és a mindezekre reagáló megfelelő emberi,erkölcsi magatartás kialakítása. 

Önsors-verseiben tragikus egyéni sorsával néz szembe. Gyakori a második személyű, önmegszólító fogalmazásmód, a szűkszavúság, a végérvényességet sugalló kijelentésmód. Biztonságot és menedéket keres, megjelenik a bűn és büntetés kérdése is. Életét mérlegelve rádöbben, hogy nem tudott olyan szabad életet élni, amilyet szeretett volna, mindig ellenállásba vagy visszautasításba ütközött (mind társadalmi, mind személyes életében).

A Levegőt! (1935) versindító helyzetében a külvárosi táj, az este, az elhagyatottság motívumaival jellemzett világban jelenik meg a költő, aki „hazafelé” tart (haza: többjelentésű szó, otthon és ország jelentésben is értelmezhető a szövegben.) A külvárosi táj nemcsak a munkásosztály és a parasztság sorsának egyetemes jelképe itt, hanem minden olyan osztályé és rétegé, amely a demokratikus értékek mellé állítható. Annak a mind totálisabbá váló jogfosztottságnak a képei jelennek meg, amelyek a legelemibb emberi szabadságjogokat is felfüggesztik, s az ország egészét, a nép egészét kergetik a totális diktatúrába.

A lírai hős közvetlen jelenléte mindvégig hangsúlyos. A hangsúlyozott személyesség, a meditáción átütő szenvedélyes előadásmód felerősíti azt az alapgondolatot, hogy az emberi személyiség létezését elemi veszély fenyegeti. A nyomor kettős teherként nehezedik az emberre: egyrészt a fizikai, biológiai létezés, másrészt a társadalmi létezés korlátozottságaként. E kettőt fogja egységbe a vers címét adó kiáltás.

A lírai hős kiábrándultságának is hangot ad. A gyermekmotívummal hangsúlyozza, hogy már akkor is érték józanító csapások, hogy már gyermekfejjel tudnia kellett, hogy más a valóság és más az ideális állapot („messze anyám” – „ezek idegenek”). A gyermek korlátozott helyzetével kerül szembe a felnőtt helyzete. A felnőtt nem tűrheti, hogy elképzelései és a valóság között semmi átfedés ne legyen. A kezdő kérdésre („Ki tiltja meg, hogy elmondjam...”) a vers elmondja, hogy szinte minden tilt és korlátoz, hogy levegőtlenség fojtogat. Az utolsó két szakaszban a felnőtt ember az egyetlen méltó magatartással oldja fel e helyzetet: világgá kiáltja, hogy „szívünk” és „elménk” egyaránt csak a „szabadság” rendjében létezhet emberhez méltó módon. Ez az új rend teszi majd lehetővé a személyiség gazdag kiteljesedését:

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

 A Dunánál (1936):

A kiinduló vershelyzet a szemlélődés, amely rövidesen meditációba hajlik – ez a világ megértéséhez szükséges adekvát magatartás. A Duna egyszerre konkrét és jelképes értelmű a versben. A folyó látványa indítja el a meditációs helyzet felvázolása után a lírai én gondolatmenetét. A folyó azonban a legősibb bölcseleti attribútum, már Hérakleitosznál a pantha rhei gondolatában az állandóság és változás egységének kifejezője. A Duna azonban a vers kontextusát tekintve, illetve a költemény alkalmi jellegéből is következően a környező népek – eltérő történelmi sorsuktól függetlenül – egységét és egymásrautaltságát is jelképezi. Nem utolsó sorban azonban kifejezi a József Attila-i szemlélet és világértelmezés tágasságát is. Az első rész változatos víz-toposzai (folyó, eső) az idő, a történelem összetett, állandóan alakuló, fejlődő voltát jelzik. Rendkívül sokrétű filozófiai–eszmetörténeti gondolatot sűrít össze a második rész harmadik versszakában József Attila. Éppúgy föllelhetjük itt a bergsoni időfelfogást a szubjektív és objektív időről, a tudat mozgófényképes jellegéről, mint ahogy Freud tudatalattiról szóló tanítását, illetve Jungnak az archetípusról alkotott elképzelését is. A második részt szervező kép az egy, az egység, a keleti filozófiák tanításához éppúgy kapcsolódik, mint Plótinosz (hellenisztikus filozófus) gondolataihoz, aki mindent az Egyre vezetett vissza. A harmadik rész, mely a tárgyból levonható magatartásformát és mintát tartalmazza, erőteljes kezdősorával a történelmi–szociális egységet hangsúlyozza, 1936-ban, az erősödő fajelmélet időszakában hittétel az embereket, emberiséget a fajon, származáson túl összekötő lényegi összetartozás mellett. A lírai én egyúttal föllép a szelektív emlékezet és történelemfelfogás ellen, lett légyen az osztályszempontból teleologikus, avagy a nemzeteszme jegyében kisajátított. Úgy véli, a történelmi korokat csak távolról visszatekintve lehet értelmezni, a jelen történelmét nem lehet megítélni. A múlt bevallása (elfogulatlan felmérése) lehet a kiindulópontja a jelen cselekvésének, egyúttal a múlt tanulságul szolgál a sorsunk tudatos alakításában. A származástól, múltbeli sérelmektől független, a jövőre és nem a múltra koncentráló, ellentét helyett összefogáson alapuló viselkedésmód lehet a jobb jövő kulcsa („rendezni végre közös dolgainkat”). A zárlat hangsúlyosan elhatárolódik a nemzeti eszmétől („mai magyarok”), helyette az általános emberi értékek mellett helyezi le voksát („én dolgozni akarok”). 

Tudod, hogy nincs bocsánat (1937):

Az első két versszak kétféle etika szembeállítása, elutasítva a megbánás gyermeki gesztusát, s vállalva a következményeket. A bűn a személyiség kiteljesítésének elmulasztása. Az 5., 6., 7., 8. versszakban olvasható a rossz szerepek felsorolása, amiből logikusan következik a folytathatatlanság érzése. Társadalmi és etikai felszólítást intéz önmagához: „maradj fölöslegesnek, (...) s ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg”. Saját erkölcsi mércéjét azonban nem sikerült érvényesítenie, amikor társadalmi korlátokba ütközött, akkor mindig ő engedett az elveiből. Az utolsó versszakban felvillantott lehetőség kettősen értelmezhető. Egyrészt az elvek feladása, azaz az önfeladás révén lenne folytatható csak az élet, illetve ha a szerelmet hangsúlyozzuk, akkor az emberi kapcsolatok megtartóereje emelhetne ki a tragikus léthelyzetből. (A nyitott befejezés kései verseinek gyakori sajátossága.)

 Karóval jöttél (1937):

A lírai én és a világ tragikus antitézise valójában a világgal, környezettel való nem mindig indokolt konfrontációból fakad. A lírai én a végső szembenézéskor ezt az ellentétet nem háríthatja át a világra mintegy önmagát felmentve az életkudarc alól. Az önmegszólító vers egyben létösszegző mű is, s felfogható párbeszédként gyermek és felnőtt énje között. A gyermeki vonások (dacos szembenállás a világgal, feleselés, kiszolgáltatottság, kreativitás, világmegváltó vágyak) és a felnőtt jellemzők (mindentudás, irónia) egyszerre igazak a lírai én jelen állapotában. A teljes társtalanság, a sikertelen szociális kísérletek, az önmarcangolás, a nincstelenség logikusan vezetnek az egyetlen lehetséges befejezéshez, a halálhoz („hajtsd le szépen a fejedet”).

 Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű vers valószínűleg a költő utolsó költeménye. Ugyancsak létösszegző vers, de alapgesztusa már a búcsúzás. A végső megnyugvás rezignált szavaival veszi tudomásul az én, hogy nem térhet ki sorsa elől: „E föld befogad, mint a persely”. A feleslegesség-élmény oly mértékben uralja a szövegteret, hogy a rokon verseket jellemző önvád teljesen hiányzik. A lírai én úgy látja: nem tehet mást, mint hogy tudomásul veszi haszontalanságát, és legfeljebb az enyhíti sorsa tragikumát, hogy egyedül magát tartja menthetetlennek. A vers felütése egy meditáció eredményét összegezi: „Ime, hát megleltem hazámat”. Ez a megvilágosodás, felismerés a vers alapmondata. E versmaghoz kapcsolódik, ezt magyarázza a költemény minden további állítása. Az én által meglelt „haza” a sírhely - de már halálának sincs értelme. Az ifjú József Attila még azt írta: „halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”, most viszont: „halálom is hasztalan”. Mert nincs szükség az „új világ” után áhítozó költőre, ahogy a „vashatos”-ra, a „vasgyűrű”-re sem: nem kell semmi olyan, ami szilárd, megbízható, de értéktelen. „Bolondot játszottak” vele, sokat vétettek ellene, holott „velük / voltam volna én boldogan”. A zárlat mélységes magányt, reménytelenséget sugárzó képében az is felismerhető, hogy a világnak, a közösségnek továbbra is javát óhajtja a lírai én.

A 20. század eleji magyar irodalmi-kulturális élet meghatározó terei a kávéházak voltak.

Isztambulban nyíltak az első kávéházak az 1550-es években, és számuk gyorsan nőtt. A kávéházakba elsősorban azért jártak a férfiak, hogy a kávéivás ürügyén kiszabaduljanak zárt világukból, társaságra leljenek, szórakozhassanak, beszélgethessenek. Európába a 17. században érkezett meg a kávézás szokása. Az első ismert pesti kávésra vonatkozó adat 1714-ből származik, a kávéház szót egyébként Mikes Kelemen használta elsőként. A 20. század elején már csaknem 500 kávéház működött a fővárosban, ami alkalmat adott a legkülönbözőbb foglalkozású embereknek beszélgetésre és politizálásra. Az első világháború előtti élénk budapesti kávéházi élet egyik oka a főváros szűkös és túlzsúfolt lakásviszonyaiban keresendő. „A kávéház jobb, mint otthon” – jelmondat, ami az 1890-es években népszerű mondás volt Pesten, minden bizonnyal túlzás, de kétségtelenül a kávéházak voltak a szellemi eszmecserék fórumai. Például fiatal írók megkereshették az idősebbeket, tanácsot kérhettek, nem ritkán itt karolták fel a tehetségeket. Átjárást biztosított a kávéház a generációk között, az írók, művészek, artisták, színháziak, publicisták, muzsikusok, zeneszerzők tudták, hova kell menni egy kávéra, hogy karrierjük, életük megváltozzék, ha a tehetségük ezt lehetővé tette. Budapest volt az 1900-as évek elején a kávéházak metropolisa. Úgyszólván minden sarkon működött egy a belvárosban. Az írók és művészek itt találkoztak, itt beszélték meg az irodalmi terveket, sőt a szerkesztőségek napi munkahelye is ez volt gyakorta. Sok nagy örökbecsű mű született a pesti kávéházak atmoszférájában. A 19. század leghíresebb kávézója a Pilvax, a haladó ifjúság gyülekezőhelye, a forradalom bölcsője volt. A 20. század elején jeles művészeink mind kávéházakban élték életük jelentős részét. Az Országház-kávézóban Ady, Osvát Ernő, Ignotus, Fenyő Miksa, vagyis a későbbi Nyugat szerkesztősége találkozott, de számos Ady-vers is született ezen a helyen. Az Abbázia Kávéház volt a művészek otthona, majd egy napon átköltöztek az általuk legendássá tett Japán Kávéházba.. A New York lett a legfelkapottabb irodalmi és színházi kávéház, sokáig a nyugatosok törzshelye. Irodalmi gyülekezőhely volt a Baross kávézó és a Fiume Kávéház is. A Centrálból indult el a Nyugat és 1920-tól ide tért vissza a New Yorkból. 

 Hogyan néztek ki a kávéházak? Az 1860-as és 1870-es évek kávéházai még nem rendelkeztek elegáns enteriőrökkel, elsősorban a praktikumot tartották szem előtt berendezésükkor. E kávéházak állandó alkotóelemei: Thonet székek, kárpitozott plüss vagy bőr pamlagok, és megfelelő világítás az olvasás miatt. A nagy, kirakatméretű üvegablakok és a márvány asztallapok is hozzátartoztak a praktikus berendezéshez. A fényűzően berendezett kávéházak csak az 1880-as évektől jöttek divatba (óriási, pompás termek, aranyozás, túldíszítettség, oszlopok, pillérek, súlyos kárpitok, óriási tükrök). Az 1900-as évek elején tervezett kávéházak nyerték el azt a formát, melyre ma is inkább emlékezünk. Mivel a kávéházak ún. ’félnyilvános’ helyek voltak, tehát a külvilágtól elzárt, de hatalmas ablakai által mégis azzal egybenyíló terek, így roppant célszerű és impozáns volt az a megoldás, hogy többnyire az épületek sarkára épültek, és a bejáratuk általában a sarkon volt. A kávéházak rendelkeztek biliárdszobával, kártyateremmel, és sok esetben ún. „hölgyteremmel is”. A 20. század elején lett először elfogadott, hogy a nők a „hölgyórák” alkalmával ellátogattak a kávéházakba. Természetesen itt is elsősorban a művészvilághoz tartozó nők voltak a kezdeményezők. Úgy tűnik, kezdetben férjük oldalán jutottak csak el ide, bár a férfiak minden további nélkül járhattak feleségük nélkül, akár étterembe, akár kávéházba, akár kocsmába.

A kávéházak nemcsak kávét, hanem ebédet és vacsorát is kínált, de a jellemző mégis a kávéfogyasztás volt. A kávéházak igazi vonzerejét inkább a  sajtótermékek gazdag kínálata jelentette, melyekhez a látogatók ott hozzájuthattak.

A kávéházakat a „kávéházi demokrácia” is népszerűvé tette. A kávéházba járás senki számára nem volt tiltott tevékenység, és amennyiben meg tudta fizetni az ezzel járó költségeket, minden további nélkül bárki eltölthette itt az idejét. Kutatók szerint a kávéházak népszerűségét a luxus illúziója is serkentette, amihez itt (nyomorúságos lakásuk helyett) hozzájuthattak az emberek.

Kosztolányi a Nyugat első nemzedékének jelentős alakja, költő, prózaíró, műfordító, esszéista. Életművét átszövi a játékosság, a gyermeki látásmód, a mulandósággal való elégikus szembenézés. Költészetére jellemző az impressszionizmus, mely filozófiai tartalommal párosul. Ady küldetéstudata és Babits erkölcsi követelései távol állnak tőle, inkább az esztétikum irányította művészetét.

A szegény kisgyermek panaszai c. verskötettel robbant be az irodalmi köztudatba. Ennek szövegei egy ciklust alkotnak. Gondolati alapja a tudattalan eszméje, amelynek tartalmához a gyermeki élmények újraélésével lehet közel jutni. A versekben egymás mellett létezik a gyermeki és a felnőtt látásmód, ez többszólamú szerepjátékra ad lehetőséget. A kötet nyitó darabja a Mint aki a sínek közé esett... kezdetű szöveg, amely az emlékezés pillanatát és módját rögzíti. Úgy idézi fel emlékeit a lírai én, mint ahogy a halál pillanatában az ember előtt lepereg egész élete. A pillanat szimbolikus: élet és halál határhelyzete, a végtelen múlt és a véges jövő ütköztetésének pillanata. Ez a helyzet éleslátást hoz ("lát, ahogy nem látott sose még"). A halál mint viszonyítási pont meghatározza az egész kötetet: szembenézés a múlttal, az összegzés igénye, mulandóság. A halál gondolata rettentő, de ez az élmény teszi igazán értékessé a múlt szép szeleteit. A Mostan színes tintákról álmodom... kezdetű versben egyszerre van jelen a gyermek és a felnőtt nézőpontja, s mindez az írással (irodalommal) kapcsolódik össze. A gyermeki ábrándozást és a felnőtt költészetet a színek igénye kapcsolja össze, ami a szabad alkotás örömével társul. Fontos rétege a szövegnek a vágyakozás: írnék, akarok szavak halmozása, túlzások. A különböző színekhez az impresszionizmus eszközeit felhasználva önkényesen kapcsol képeket, hangulatokat. A színek a sárgától (vidámság, szerelem) az aranyig ívelnek (anya), a játéktól az emelkedettségig jutva. A zárlat játékos (kiszínezném - többjelentésű szó), de egyben komoly is. A felnőtt számára a költészet jelenti a színeket, az élményeket, amelyek (úgy tűnik) jelenleg hiányoznak az életéből.

A Boldog, szomorú dal klasszikus számvetés-vers. Már a cím is két ellentétes minőséget fogalmaz meg, s ez a kettősség végigvonul a szövegen. A hiányzó kötőszó többfajta értelmezést is lehetővé tesz: és (egyidejű érvényesség), de (ellentétes értékek). A vers szerkezete aszimmetrikus, az első, hosszabb részt a "de" kötőszó választja el a második résztől. Ezek hangulati tartalma is eltér. Az első részben a lírai én leltárszerűen számba veszi elért javait az anyagi értékektől a szociális, családi javakon át a társadalmi elismertségig. A birtoklást kifejező igék halmozása azonban már előre jelzi, hogy mindezen értékeket azért sorakoztatja fel a lírai én, hogy elleplezze vele valami más gyötrő hiányát. Nem véletlen, hogy a felütés Berzsenyi Dániel Osztályrészem c. versét idézi meg ("Van kies szőlőm, van arany kalásszal / Biztató földem...."), amelynek lényege a megállapodottság mellett létező fájdalmas hiányérzet. Az első rész több pontja is előre jelzi a második részben kibontakozó problémát ("Szivem minek is szomorítsam?"). A második részben nemcsak a higgadt, elégedettséget kívánó hangnem változik meg gyökeresen (szenvedélyes, szenvedő lesz), hanem a nézőpont is: a felnőtt helyett itt a gyermek idéződik fel (kincskeresés). A képhez az éjszaka időtoposza is kapcsolódik, amely a szorongás, félelem, veszély, bizonytalanság ideje. Hogy mi is hiányzik a lírai énnek, nem derül ki egyértelműen - valami régen értékesnek vélt dolgot "ás", keres, feltehetően a saját lelkében, sikertelenül. A vers értelmezhető úgy is, hogy a boldogság (első rész) szemben áll a szomorúsággal (második rész), de felfogható úgy is, hogy a két minőség egyszerre érvényesül, s egyik rész sem csupán boldog vagy szomorú. Az emberi létezés sem kapcsolható pusztán az egyikhez. A vers akár úgy is értelmezhető, hogy az első rész elégedettségét meghaladja a második rész lázas bizonyosságkeresése (vagyis nem tespedezik a polgári kényelemben, hanem többre vágyik) - ilyen értelemben a végkicsengés pozitív is lehet.

Az Őszi reggeli c. vers az ősz toposz két ellentétes jelentését egyszerre használja fel (bőség és elmúlás). A verskezdő "ezt" névmás előrevetíti a szemlélődő magatartást. A szó utalhat a gyümölcsöstálra, de a léthelyzetre, sőt magára a versszövegre is. A mű első részében a gyümölcsök leírása drágakő-képekhez kapcsolódik, így hangsúlyozva az ősz gazdagságát. A "részvéttelen" szó viszont egyértelműen jelzi, hogy ez a pompa nem a lírai énnek szól - a természet részvétlen az emberi halandóság iránt. A zárlat a statikus csendélet után megjeleníti az időbeliség tapasztalatát is, jelesül a mulandóságot. Az utolsó kép (arany kéz) visszacsatol a kezdő drágakő-képekhez, így a szöveg a saját időbeliségével szembesülő beszélő válaszaként értelmezhető. A mulandóságra adott válasz elégikus, belenyugvó. A zárlat egyúttal újraértelmezi a kezdő képeket is: az őszi gyümölcsök pompája is mulandó.

A Halotti beszéd a 20. századi magyar líra kiemelkedő darabja. Címével és felütésével első magyar nyelvű szövegemlékünket idézi meg, és tartalmilag is hozzá kapcsolódik (az ember elmúlásának fájdalma). A nyelvi eredethez való csatolás az örökérvényűséget erősíti. A vers központi gondolata a második versszakban jelenik meg: "Ilyen az ember. Egyedüli példány." A szöveg ennek az állításnak a variációs sorozata. Ezért fájdalmas az elmúlás: olyan érték pusztul el, amely soha, sehogyan sem pótolható. Nem véletlen, hogy a halottról nem tudunk meg semmit - a szöveg általában az emberről szól. Értékessége egyediségéből fakad. Az eredeti Halotti beszédhez képest ebben a szövegben a halál nem közös sorstapasztalat, hanem egyedi esemény, ezért katasztrófa. Viszont általános tapasztalat az értékvesztés. A zárlat ezt a tapasztalatot (nyelvi eszközökkel) a mesék világához kapcsolja, illetve az emlékmű képpel magasabb szférába emeli.

A Hajnali részegség a létértelmező versek sorába illeszkedik. Háttere a világ töredékességének tapasztalata, a gondviseléshit megrendülése. Ez a szöveg is a mulandóság nézőpontjából kérdez rá az élet értelmére. Műfajilag a rapszódiához és a vallomáshoz is kapcsolódik. A beszédhelyzet intim, de szorongó állapotból indul (otthon, este, ideges álmatlanság), nyelvileg is a meghitt beszélgetéseket idézi. A másikhoz való odafordulás szinte észrevétlenül válik önmegszólítássá, a beszámoló megvilágosodássá. A helyszínek és az időpontok is topikusak: a helyszín a saját belső szférából (szoba) halad a legszélesebb körig (égbolt, mennybolt), az időpontok is kitüntetettek: hajnal (határhelyzet, újrakezdés), 50 év (az élet fele, ősz, hanyatlás). A lírai én az égbolt csodái, az ott gyermeki látásmóddal elképzelt pompás bál láttán ébred rá saját élete kisstílűségére, s ismeri fel egy autentikusabb, hitelesebb lét lehetőségét. A szöveg végkicsengésében a hangsúly a saját lét értelmezésének lehetőségein, a helyzetre való ráébredésen van. A lírai én ráeszmél vendég-létére (átmenet az otthonosság és az otthontalanság, az ismerősség és az ismeretlenség között), ez azonban nem tragikus, inkább megrendült és emelkedett érzés.

Thomas Mann a 20. század legjelentősebb német írója. Életműve egy korszak összegző megnyilatkozásának tekinthető. Alapkérdése, hogy fejlődéselvű-e az európai kultúra, illetve összefoglalhatók-e hagyományai. A klasszikus értékek letéteményesének számított, ezzel hozható összefüggésbe az is, hogy Nobel-díjat kapott, s az is, hogy a hitleri Németországból menekülnie kellett.

A Mario és a varázsló c. novellája is a fasizmus parabolája, bár a szó konkrétan nem kerül elő a szövegben. Cipolla alakja a demagóg és erőszakos diktátor figurája, a nézők reakciói pedig előrevetítik, hogy a diktatúra létrejöttét a befolyásolható, szolgalelkű tömeg teszi lehetővé. Csak néhányan tiltakoznak, a lázadásig még kevesebben jutnak el. Th. Mann műve arról is szól, hogy az ordas eszmék, beteges személyiségek diadalát az emberi gyengeség, a gyanútlanság és az ostobaság teszi lehetővé.

Az elbeszélés két nagy szerkezeti részből áll. Az első rész hosszú felvezetés az olaszországi nyaralásról, amelynek funkciója, hogy bemutassa, milyen az a világ, ahol Cipolla praxisa működhet, így (bár tematikailag kevéssé kapcsolódik a fő eseményszálhoz) legalább olyan lényeges, mint a konkrét varázsló-parabola. Megismerjük az előítéletekkel teli olasz világot, a tehetőseket átható agresszív sovinizmust (pl. nem étkezhet a család az üvegverandán), a szolgalelkűséget (a nyilvánvaló tények ellenére a szálloda vezetősége ki akarja rakni a családot a szobájából, csak hogy a - meglehetősen ostoba - hercegnőnek ne kelljen ellentmondani), az észszerűség félrevetését (az orvos véleményének a negligálása), a természetellenes álszemérmet (megbüntetik őket, mert a kislány kiöblítette a fürdőruháját a strandon), az alattomosságot (a keménykalapos úr akkor veszekszik velük, amikor már többé nem találkoznak). Ezek a társadalom vezető rétegének jellemzői. A középrétegekkel és különösen az egyszerű néppel (halászok, pincérek) a család kifejezetten jó viszonyt ápol, ők jelentik a reményt, a kiutat ebből a helyzetből. Nem véletlen, hogy a lázadás is egy pincér, Mario alakjához fog fűződni.

Cipolla figurája már külsejével is jelzi elferdült lelkivilágát (púpos), apró emberi gyarlóságai (büszkeség, féltékenység a jóképű fiatal legényekre) a hatalom birtokában veszélyes és kiszámíthatatlan iránytűkké válnak. Az esten keverednek a bűvész- és hipnotizőr mutatványok, a szemfényvesztés ugyanis ugyanannyira része a diktatúrának, mint az erőszak. Cipolla mélyen megveti közönségét, csak nyersanyagként tekint rájuk, akiken kiélheti uralkodói vágyait. Az est megmutatja, hogy bár látszatra van szabad akarat, de valójában nincs. Látunk olyat, aki boldogan és önként veti magát alá az önkénynek, de olyat is, aki lázadni próbál - sikertelenül. Egyedül Mario tud sikerrel szembeszállni a diktátorral. Ő nem pusztán szabad akaratát, önálló cselekvését veszítette el, mint a többiek, hanem legmélyebb érzelmeit (titkos szerelmét) csúfolta ki a bűvész. Ez részint azt is jelzi, hogy a diktatúra semmit nem hagy meg nekünk sajátként, részint arra magyarázat, hogy miért épp Mario fordul ilyen radikálisan szembe Cipollával. 

Az elbeszélő részben érintett, részben külső szemlélőként szólal meg a műben, így az objektív leírás mellett a személyes vonások is megjelennek. A gyerekek szerepeltetése a külső, ártatlan nézőpontot is bevonja a szövegvilágba (ők nem érzik Cipolla mutatványainak megalázó voltát, viszont őszintén szimpatizálnak Marióval és a többiekkel). A zárlat kitörése (És fölszabadító vég mégis - nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!) egyértelmű állásfoglalás a diktatúra eltörlésének szükségessége mellett. A gyilkosság ugyan nyomasztó (csak erőszakkal lehet megszabadulni a zsarnoktól), de egyben felszabadító is (van remény arra, hogy megszabaduljunk a zsarnoktól).

Kafka azzal lett korunk irodalmának egyik legfontosabb alakjává, hogy mindenkinél nagyobb átéléssel szólaltatta az elidegenedés, a magányérzet, a bizonytalanság érzését.

Kafka élményeit és tapasztalatait az Osztrák-Magyar Monarchia világában szerezte. Prágában született, németül beszélő, zsidó kereskedőcsaládban. Apja erős egyéniségének nyomasztó hatásától sohasem tudott megszabadulni. Jogi doktorátust szerzett, egy biztosító intézet hivatalnoka volt. Munkahelyén naponta találkozhatott az ügyeiket intéző kiszolgáltatott emberekkel. Egész életében idegennek, sehova nem tartozónak érezte magát. Életében csak néhány írása jelent meg, barátját, Max Brodot pedig arra kérte, hogy három regénytöredékét és egyéb kiadatlan írásait égesse el. Brod nem teljesítette kérését, Kafka művei halála után sorra megjelentek.

Kafka úgy érezte, hogy az ember magára hagyottan és kiszolgáltatva él egy olyan világban, amelyet nem ért, sorsát ismeretlen törvények irányítják. Műveiben ezeket a felszín alatt működő rejtélyes, láthatatlan erőket és a tehetetlenül vergődő embert jelenítette meg. Szerinte az ember nem lehet önmaga, elvesztette emberi lényegét. Kafka keresi a szabadulás lehetőségeit, de ezekben ő maga sem hisz, mégis egyfajta menekülésként az írást választja. Hősei egy abszurd és különös fordulat révén egy fantasztikus, irreális világba kerülnek, s egyszerre léteznek itt és a valóságban. A köznapi létezés átugrik az abszurdba. Minden műve sokféleképpen értelmezhető, gazdag a jelentéstartalmuk.

Kafka történetei nem nevezhetők sem tragikusnak, sem komikusnak, sőt megjelenik bennük az irónia, az abszurd, a groteszk és szatirikus elemek is.

Irónia: egy sajátos nézőpontnak, a bírálatnak jellegzetes, finom módszere.

Abszurd: olyan esztétikai minőség, amelyben az ábrázolt jelenséget képtelenségnek, hihetetlennek vagy lehetetlennek érezzük.

Szatíra: a komikum egyik megjelenési formája. Az ítélkezés, fölényes elutasítás eszköze. A  szatirikus magatartás legsajátosabb neme a gúny, mely lehet maró szarkazmus is. Ábrázolási módszerei között igen gyakori a torzítás, túlzás, a reális arányok megváltoztatása akár kicsinyítéssel, akár felnagyítással.

Groteszk: ellentétes minőségek kombinációja.  

Az átváltozás

A mű az átváltozás-mítoszok modern leszármazottja (pl. Ovidius: Metamorphoses). A mitológiai történetekben az átváltozás vagy isteni, vagy emberfeletti belső erőknek köszönhető. Vagy büntetés, vagy segítség ahhoz, hogy a hős elérje végső célját, új világokat, új megismerési lehetőségeket nyújtva. Ezek a történetek, s Kafkáé is, így parabolák (példázatok).

A mű klasszikus szerkezetű. In medias res kezdődik, szimbolikus időpontban: hajnalban (a kezdet időpontja, az álom és az ébrenlét határhelyzete). De a két világ realitásjellege megcserélődik azáltal, hogy Gregor nem álmában, hanem a valóságban bogár, féreg. A rémálom valósággá válik, a valóság viszont lényegtelenné lesz. Ezáltal a főhős(ön keresztül a szöveg) új dimenzióban kérdez rá általános, bevett normákra. A két világ azonban számos ponton kapcsolatban marad egymással: a főhős egyszerre bogár és ember, a család is egyszerre tekint rá visszataszító féregként és családtagként. Ennek megfelelően a szövegvilág részben a megismerhetetlen abszurditásból, részben a részletező, tárgyilagos valószerűségből tevődik össze. Így jelenik meg az irónia és a groteszk benne.

Samsa tudata az átváltozás után is megőrzi észszerű működését, sőt reflexívebbé és önreflexívebbé válik. Folyamatosan megfigyeli és értelmezi önmagát és környezetét. Egyidejűleg megtanulja használni és élvezni új testét (pl. a mennyezeten lógva a lét boldog önfeledtsége szállja meg). Közben azonban egyre inkább kirekesztődik régi világából, magára marad, és végül önként vállalja a pusztulást.

A novellában számos utalás van az előzményekre. Megtudjuk, hogy Samsa régebben a konvencionális polgári szabályosság világában élt. Eltartotta családját, fizette apja tartozását, szórakozni nem járt, nem volt művelt. Mindennapjai szürkék voltak, alkalmazkodó és kötelességteljesítő életet élt. Átváltozása után azonban mélyebb igazságokat is megtapasztal. A zene élvezete az emberi tudat magasabb szintjére emeli. Közben megtapasztalja családja részvétlenségét, apja durvaságát, a hivatal embertelenségét, a világ fenyegetését és ostobaságát. Ugyanakkor megszabadul kötöttségeitől, s egyidejűleg jobban megérti családját. Megtapasztalja a fájdalmat, a szenvedést, a magányt, az önfeláldozó szeretetet mások iránt. Az igazlátásnak azonban ára van. A világ börtönszerűségét felváltja a lélek börtönszerűsége: nincs kommunikáció, nincs önkifejezés, nincs személyiség (családja a bogarat nem tartja Samsának). Végül már élet sincs.

A parabola több értelmezési lehetőséget is kínál. Az átváltozás értelmezhető lázadásnak (szürke, alávetett élete ellen) és büntetésnek is (amiért emberhez nem méltó életet élt). Így halála lehet büntetés (amit a világ mért rá lázadása miatt) és önfeláldozás is. Szólhat a példázat az ember elidegenedéséről a világtól és önmagáról, szólhat a személyiség elbizonytalanodásáról, önazonossága elvesztéséről, az emberi kapcsolatok, a társadalom kiüresedéséről is.

A XX. század folyamán felbomlott az egységes világkép és értékrend, így megnőtt az egyéni értelemképzés szerepe. A narrátor nem értékel, nem kommentál, ezért a jelentés megteremtésében aktív szerep hárul a befogadóra.

Több mitológiai előképpel is párhuzamba hozható a szöveg: almával dobálás, rothadó alma - bűnbeesés, kiűzés a paradicsomból; Samsa halála - Jézus halála; Gregor és apja viszonya - Oidipusz.