Thomas Mann a 20. század legjelentősebb német írója. Életműve egy korszak összegző megnyilatkozásának tekinthető. Alapkérdése, hogy fejlődéselvű-e az európai kultúra, illetve összefoglalhatók-e hagyományai. A klasszikus értékek letéteményesének számított, ezzel hozható összefüggésbe az is, hogy Nobel-díjat kapott, s az is, hogy a hitleri Németországból menekülnie kellett.
A Mario és a varázsló c. novellája is a fasizmus parabolája, bár a szó konkrétan nem kerül elő a szövegben. Cipolla alakja a demagóg és erőszakos diktátor figurája, a nézők reakciói pedig előrevetítik, hogy a diktatúra létrejöttét a befolyásolható, szolgalelkű tömeg teszi lehetővé. Csak néhányan tiltakoznak, a lázadásig még kevesebben jutnak el. Th. Mann műve arról is szól, hogy az ordas eszmék, beteges személyiségek diadalát az emberi gyengeség, a gyanútlanság és az ostobaság teszi lehetővé.
Az elbeszélés két nagy szerkezeti részből áll. Az első rész hosszú felvezetés az olaszországi nyaralásról, amelynek funkciója, hogy bemutassa, milyen az a világ, ahol Cipolla praxisa működhet, így (bár tematikailag kevéssé kapcsolódik a fő eseményszálhoz) legalább olyan lényeges, mint a konkrét varázsló-parabola. Megismerjük az előítéletekkel teli olasz világot, a tehetőseket átható agresszív sovinizmust (pl. nem étkezhet a család az üvegverandán), a szolgalelkűséget (a nyilvánvaló tények ellenére a szálloda vezetősége ki akarja rakni a családot a szobájából, csak hogy a - meglehetősen ostoba - hercegnőnek ne kelljen ellentmondani), az észszerűség félrevetését (az orvos véleményének a negligálása), a természetellenes álszemérmet (megbüntetik őket, mert a kislány kiöblítette a fürdőruháját a strandon), az alattomosságot (a keménykalapos úr akkor veszekszik velük, amikor már többé nem találkoznak). Ezek a társadalom vezető rétegének jellemzői. A középrétegekkel és különösen az egyszerű néppel (halászok, pincérek) a család kifejezetten jó viszonyt ápol, ők jelentik a reményt, a kiutat ebből a helyzetből. Nem véletlen, hogy a lázadás is egy pincér, Mario alakjához fog fűződni.
Cipolla figurája már külsejével is jelzi elferdült lelkivilágát (púpos), apró emberi gyarlóságai (büszkeség, féltékenység a jóképű fiatal legényekre) a hatalom birtokában veszélyes és kiszámíthatatlan iránytűkké válnak. Az esten keverednek a bűvész- és hipnotizőr mutatványok, a szemfényvesztés ugyanis ugyanannyira része a diktatúrának, mint az erőszak. Cipolla mélyen megveti közönségét, csak nyersanyagként tekint rájuk, akiken kiélheti uralkodói vágyait. Az est megmutatja, hogy bár látszatra van szabad akarat, de valójában nincs. Látunk olyat, aki boldogan és önként veti magát alá az önkénynek, de olyat is, aki lázadni próbál - sikertelenül. Egyedül Mario tud sikerrel szembeszállni a diktátorral. Ő nem pusztán szabad akaratát, önálló cselekvését veszítette el, mint a többiek, hanem legmélyebb érzelmeit (titkos szerelmét) csúfolta ki a bűvész. Ez részint azt is jelzi, hogy a diktatúra semmit nem hagy meg nekünk sajátként, részint arra magyarázat, hogy miért épp Mario fordul ilyen radikálisan szembe Cipollával.
Az elbeszélő részben érintett, részben külső szemlélőként szólal meg a műben, így az objektív leírás mellett a személyes vonások is megjelennek. A gyerekek szerepeltetése a külső, ártatlan nézőpontot is bevonja a szövegvilágba (ők nem érzik Cipolla mutatványainak megalázó voltát, viszont őszintén szimpatizálnak Marióval és a többiekkel). A zárlat kitörése (És fölszabadító vég mégis - nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!) egyértelmű állásfoglalás a diktatúra eltörlésének szükségessége mellett. A gyilkosság ugyan nyomasztó (csak erőszakkal lehet megszabadulni a zsarnoktól), de egyben felszabadító is (van remény arra, hogy megszabaduljunk a zsarnoktól).
