A felvilágosodás eszméi Magyarországon viszonylag későn terjedtek el. A több évszázados függés következtében nem volt erős polgárság, s ezeket az új eszméket csak a műveltebb főúri családok tudták magukévá tenni.

A magyar felvilágosodás első szakaszát 1772-től (Bessenyei György: Ágis tragédiája) 1795-ig (a magyar jakobinus mozgalom felszámolása) számítjuk. Mária Terézia Bécsben testőrséget állított fel, ahol a magyar ifjak művelődhettek, s megszervezték az első magyar írói társaságot Bessenyei György vezetésével. Az 1801-ben szabaduló Kazinczy neve fémjelzi a magyar felvilágosodás második szakaszát, mely 1801-től 1825-ig, a reformkorig tart.

Irodalmi élet

Az 1770-es, 80-as években pezsgő irodalmi élet bontakozott ki: 1790-ben megalakult az első magyar színjátszó társulat Kelemen László vezetésével, számos folyóirat alakult: pl. Magyar Museum, Uránia, Orpheus címmel. 

Csokonai költészetének sokfélesége

Csokonai a magyar felvilágosodás legsokoldalúbb költője - ezt műveinek gondolatgazdagsága, szellemi és érzelmi fogékonysága, műfajainak és stílusának változatossága bizonyítja. Gondolkodását mindvégig a felvilágosult humanizmus, a haladásba vetett hit jellemezte. Költészetében sokféle ízlés érvényesül: a kor divatos rokokó és klasszicista vonásai, a szentimentalizmus panaszos hangja, a népies-diákos hatások.

Csokonai lírája a 90-es években a sententia (az antik költők bölcseleteinek, tanításaink kifejtése) és a pictura (tájak, természet, ember leírása) vegyítéséből nőtt ki. A felvilágosodás legfőbb gondolatait szólaltatja meg. Különösen Voltaire és Rousseau hatottak rá. A Konstancinápoly és Az estve a felvilágosodás két fő irányzatát képviseli. Az első vers Voltaire egyházellenességét, Az estve pedig Rousseau felfogását: a romlott társadalommal szemben a természet idilli harmóniáját hirdeti. Csokonai leginkább költőként közismert, de elméleti szerzőként is működött, illetve több színdarabot is írt tanítványai számára, valamint ismert a Dorottya című komikus eposza (vígeposza) is, amelyben a férjre vágyó, csúnyácska, idősödő vénkisasszonyt és az őt csúfoló társadalmat egyaránt gúny tárgyává teszi.

Az estve

A költemény kezdetét - bevezetés, befejező rész - az alkonyi természet finom leírása adja költői képek egész sorával. Az első rész csupa szín és hang (tündöklő, arany, rózsaszín, hangicsál, bömböl) és alig-alig érezhető a mozgás. Szelíd, nyugodt hangulatot áraszt a természet. A vers elején kifelé figyel a költő, majd a következő részben befelé fordul, a külvilágot önmagára vonatkoztatja. A harmonikus természet ideálvilágába menekül a "szomorú lelkű" Csokonai. Az érzékelés kiszélesedik: az alkonyi természet színeit, hangjait illatérzetek egészítik ki. Az erdő "fűszerszámozott theátrommá", illatos színházzá varázsolódik át. A költő megállítaná az időt, késleltetné a komor és setét éj eljövetelét. Az éjszaka az elviselhetetlen emberi világ képévé tágul. Az esti természet csendes szépségével szembeállítja a zajos, durva, közönséges emberi társadalmat, melyet a kevély és a fösvény csörtetése ural. Kiszakad a költőből a panasz: "e világban semmi részem nincsen". A vers hosszabb, elmélkedő részében írja le, hogy a világ romlottságáért a "bódult emberi nem" a felelős, mert eltért a természet törvényeitől. A további eszmefuttatásban rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon ("az enyim, a tied") megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget. A szépnek látott múltat a negatív festés módszerével idézi fel: a korabeli társadalom bűneinek, visszásságainak hiányát sorolja fel leltárszerűen. Gyakran utal a magyarországi viszonyokra is (dézsma, porció). A magántulajdon minden baj és háborúskodás forrása. A nyomorúság hajtja az embereket erkölcstelen cselekedetekre (tolvajlás). A korabeli feudális viszonyok kemény bírálata után a befejező részben visszatér a természethez. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő. Csokonai is a természet gyermekének vallja magát, számára ez a menedéket nyújtó otthon.

Lilla-versek

Csokonai Komáromban ismerkedett meg nagy szerelmével, Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő lányával, akit verseiben Lillának nevezett. A lány is viszonozta érzelmeit, s Csokonai zaklatott életében talán ez volt az egyetlen boldog korszak. A lányt azonban férjhez adták egy más férfihoz. E nagy szerelem élménye, s később a kiábrándulás hívta életre verseit. A versek közöt a boldog szerelem és a reménytelenség, a kilátástalanság is megjelenik. 

A boldogság

A verset a boldog szerelem ihlette. Az anakreóni dalok közé sorolható, amelyek a görög költőelőd formai és gondolati világát idézik meg: életöröm, boldogság, apró élvezetek - élvezzük az életet, s adjuk meg ennek a lehetőségé mindenkinek. A vers első részében a boldogság sok összetevőjét sorakoztatja fel: szép, nyáresti táj, finom enni- és innivaló, verseskötet, s legfőképpen Lilla (csókok, nevetés, tréfa). Minden érzékszerv számára van valami öröm. A zárlat (utolsó 3 sor) azonban már kilép a szituációból, amely így emlékké vagy vágyképpé válik - mintha a boldogság díszleteit magának rendezte volna be a költő.

Tartózkodó kérelem

A vers műfaja dal (virágének, udvarló költemény), stílusa rokokó. A rokokó költészete az emberi érzések és gondolatok, mint a szerelem és vágy, kifejezését célozza, derűs hangvétellel. Ebben a stílusban kiemelt szerepet kapnak az érzékszervek által közvetített élmények, különösen a látás: a színek gazdag alkalmazása jellemző, ahol a piros a tűz, a tulipánt és a hajnal jelképei, a sárga a tűz, míg a fehér az angyalok színét idézi. A formai bravúr is a rokokó költészet egyik sajátossága. A vers szimultán ritmusú, azaz egyszerre alkalmazza az időmértékes és az ütemhangsúlyos verselést. A műfajra jellemző a túldíszítettség is, ami a költészetben a bőséges jelzőhasználattal, valamint a csilingelő, bravúros rímekkel valósul meg. A vers szerkezete szigorúan szabályos: az első versszak a beszélő érzelmeiről, a második Lilla vonzerejéről, míg a harmadik újra a lírai én belső világáról vall. A beszélő bókol, udvarol a lánynak, a szerelmét kéri, de a derűs hangvétel arra utal, hogy szinte bizonyos érzelmeinek viszonzásában.

A Reményhez

Lilla elvesztése után (1798) öt évvel keletkezett ez az elégia. Ebben a költeményben búcsúzik el attól és azoktól (Lilla), akik életét tartalmassá tették. Az elégia négy versszakos, melyek egyenként 16 sorosak. Érdekessége, hogy minden második sor rövidebb. Strófaszerkezete tehát meglehetősen bonyolult; ez is mutat egyfajta klasszicista vonást (merev szabályok, harmónia). Ritmuslejtése mindvégig trochaikus, rímképlete: abab, cdcd stb., vagyis keresztrím. Ezen összetett strófaszerkezet kialakulásában az a tény is közrejátszhatott, hogy Csokonai, szövegét egy dallamra írta. A vers szerkezete átgondolt, logikus: az 1. és a 4. versszakban párhuzam fedezhető fel, míg a 2. illetve a 3. strófa egymással ellentétben áll.

A költő az első versszakban egy fogalomhoz szól, melyet költői eszközökkel megszemélyesít: ez a Remény. Csokonai és a Remény között párbeszéd természetesen nem alakulhat ki, tehát e költemény fájdalmas hangon előadott monológ. Már itt (ti. az első versszakban) definiálja a Reményt: nem isten, csak annak látszó; tünemény, csalfa és vak. Ennek ellenére igen nagy hatalommal rendelkezik az emberek - elsősorban a boldogtalanok - felett: "Síma száddal mit kecsegtetsz?" - hitegeti őket. A kilencedik sortól kezdődően a Remény szemére veti, hogy: "...mégis megcsalál.". Ettől kezdve már reménykedni sem akar. A 2. és a 3. strófában a már jelzett ellentétes kapcsolat bontakozik ki: a tavaszi virágoskert pompájával jellemzi élete boldog, felhőtlen korszakát, s a következő, 3. versszak már a lélek jelen állapotát tükrözi a kert télen bekövetkező pusztulásával. Ám nem csak Lilláról szól a szöveg, hanem élete egyéb elveszett értékeiről is. Néhány ellentétpár: rózsa, nárcisz - elhervadt; patak, fa - kiszáradt; boldogság - bú. E két versrészben is felfedezhetők a rokokó stílusjegyei: a színek, szagok stb., bár a vers egészét a szentimentalizmus jellemzi. A befejező strófában a reménytelenség már-már a halálvággyal azonosul. Az élet Lilla elvesztése után értelmetlenné vált Csokonai számára. Ezután hangzik el a fájdalmas búcsú: "Bájoló lágy trillák! / Tarka képzetek! / Kedv! Remények! Lillák! / Isten véletek!"

A Magánossághoz

E versben is egy megszemélyesített fogalmat, a Magánosságot szólítja meg a beszélő. A szentimentális költemény Lilla elvesztése után született. A lírai én a bántó külvilágból a magány felé fordul, úgy érzi, emberként és költőként is csak az egyedüllétben teljesedhet ki.

Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

Csokonai életében ez volt a legnépszerűbb verse, amely vidám, tréfás hangvételének és népies stílusának egyaránt köszönhető. Műfaja dal, bordal. Szerepvers is, mert a beszélő egy italozó, kapatos férfi szerepébe helyezkedve intéz kvázi szerelmi vallomást boldogsága forrásához, a boroskulacshoz. A sok nyelvi leleménnyel megírt vers a bordalok szokásos gondolatait hordozza: az öröm társa a bor, de a bánatban is ez az egyetlen gyógyír.

A sikertelen kezdés után alkotói pályájának indulását nagyban segítette Ady fellépése. Az Új versek ugar-motívuma felszabadítja Móriczban kortársaihoz képest hatalmas és egyedi életanyagát, melyet javarészt a szülőföldjéről szerzett. Az 1908-ban, a Nyugatban megjelenő, klasszikus felépítésű novellája, a Hét krajcár hozza meg számára a sikert és elismertséget. Többi novellájában már elszakad a drámai konfliktusok könnyes-érzelmes feloldásától, s a nyomorúságos körülmények fogságában vergődő, önnön ösztöneikkel küszködő paraszti hősöket mutatja be.

Móricz parasztábrázolásának egyik újdonsága az irodalmi és kultúrtörténeti hagyománnyal való szakítás. Az antikvitás óta az a felfogás élt, hogy a falu, a vidék a harmónia és emberi boldogság világa. A magyar epikában Jókainál a paraszt anekdotikus zsánerfigura. Mikszáth két elbeszéléskötetének világa már bonyolultabb: hősei mélyen érző emberek. Móricz hőseinek sorsa többnyire tragikus, hiszen az egyéni boldogulást, a tehetség vagy a magánélet kibontakozását meggátolják a társadalmi berendezkedés mozdulatlansága vagy az eltérő, ellenkező értékrendű környezet.

Móricz másik újdonsága a paraszti világ struktúrájának bemutatása. Novelláiból, regényeiből zárt, hierarchikus világ tárul elénk, ahol a nincstelen zsellért a néhány holdas paraszttól áthidalhatatlan szakadék választja el. A hierarchia egyik fokáról a másikra lépni szinte lehetetlen, vagy emberi erőt meghaladó feladat.

Alakjait naturalisztikus módon ábrázolja. Hősei lázadnak a sorsuk ellen, és Móricz lázadásuknak indítékait próbálja feltárni. Az okok vagy társadalmi jellegűek (pl. szegénység, feltörekvés, szerzésvágy, elvágyódás), vagy az ösztönökben rejlőek (pl. éhség – Kis János).

Móricz ábrázolásában a falu - Ady szavával - a lelkek temetője, a kielégíthetetlen emberi vágyak színtere. Mivel a társadalmi és szociális mozgás ebben a struktúrában szinte lehetetlen, a vágyak, energiák és törekvések csak az ösztönök szintjén vezetődnek le. Móricz arra is rámutat, hogy a hagyománynak nemcsak értékőrző és megtartóereje van, hanem fogva is tartja a parasztságot, lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást.

Korai művei közül az egyik legnagyobb hatású novellája a Tragédia (1909). A cselekmény másfél nap eseményeit dolgozza föl, középpontjában egyetlen szereplővel, Kis Jánossal. Az in medias res felütésszerű kezdésnek hangulatteremtő szerepe van: életképszerűen mutatja be a mezőn dolgozó emberek ebéd utáni pihenését. A vidám, tréfálkozó, a következő napi lakodalomról beszélgető, „izgő-mozgó” emberek közül mintha találomra választaná ki az elbeszélő az egyiket.

A harmadik bekezdésben az „elbeszélői kamera” ráközelít egyetlen alakra, Kis Jánosra. Elkülönül a többiektől, rá nem jellemző mások vidámsága, jókedve. A „Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem.” mondat erre utal, de e mondat későbbi ismétlődéseinek („Észre se vette senki”, valamint a zárómondat: „Senki se vette észre, hogy eltűnt...”) már az a szerepe, hogy egyetlen „jellemvonását”: jelentéktelenségét, „láthatatlanságát” nyomatékosítsa.

Életének gépiessége azt az érzetet kelti, hogy csak külső megjelenésében ember, inkább igavonó baromra emlékeztet, mint emberre. Egyetlen nevetése és egyszeri jóllakása viszolyogtató, döbbenetes, miként az is, hogy az evésen kívül más nem érdekli. „Szeplős, málészájú” fia, aki „ijesztően hasonlított hozzá”, nyomorúságának „örököse”, ami szintén riasztó.

Az elbeszélő egyértelmű szándéka a megdöbbentés, meghökkentés. Nyilván a korabeli olvasó számára is ismeretlen volt ez a „mélyvilág”, miként a mai számára is az. Az elbeszélő szenvtelen tárgyilagossággal tudósít.

A novella cselekménye egyrészt az idő linearitására épül (az első nap ebédidejétől a másnap délutáni lakodalmi vacsoráig), másrészt a vezérmotívumra, az evésre. A főszereplőt először ebédje elfogyasztása után látjuk. Ebéd utáni álmában ismét eszik: finom, lakodalmi ételeket, s ébredés utáni rosszkedvű monologizálásában megpróbálja elképzelni, mi lesz a gazda lányának esküvőjén. Arról ábrándozik, hogy mennyit enne, ha meghívnák, de felidéződik benne egy kellemetlen gyermekkori emlék (egy lakodalom – tehát evés) is. Dühe és haragja ebben a jelenetben még érthetetlen, tehetetlenségében felrúgja az üres edényt. Haragját végül a „vén Sarudyra” fordítja, azért dühöng, mert úgy gondolja, nem mehet el a lakodalomra. A késleltetett elbeszélői jellemzésből az is kiderül, hogy apja halála is összefüggésben van az ő mohó éhségével. Primitívsége, nyomora még az ételekről való álmodozásának is korlátot szab, ugyanazokat az ételneveket ismételgeti.

A novella fordulópontja a gazda bejelentése: összes munkását meghívja a lakomára. Az „egyszer laknék jól” vágya ettől kezdve realitássá válik, Kis János számára pedig feladattá. A szótlanul elfogyasztott „korpacibere” után nem tud elaludni, gyötrelmes hánykolódásában is csak a feladatra tud koncentrálni. A kissé homályos „feladat” másnap reggel válik érthetővé. Kis János képtelen fogadalma („Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul.”) legalább annyira megdöbbentő, mint azok a tények, melyek eddig kiderültek róla. Szánalmassága azonban fokozatosan eltűnik, mártír-elszántsága (nem eszik sem reggel, sem délben), szegénysége, nyomora elleni „lázadása” (hajnali félálmában „elrúgja magától a szegénységet”), elképesztő terve, elszántsága szinte naggyá formálja ezt a jelentéktelen embert. Mégis szánalmas marad, hiszen vállalása öncélú és értelmetlen. Küzdelme az ételekkel – a zsíros húslevessel, a tepertős túrós csuszával, a lencsével, majd álmai netovábbjával, a töltött káposztával – valódi élet-halál küzdelemmé válik, s végül halálát okozza az evés. A rezignált zárómondat csak azt a tényt közli, hogy halálában éppúgy észrevétlen maradt, mint amilyen életében volt.

A novella drámai erejét, szuggesztivitását az okozza, hogy Kis János olyan alak, akinek jelleme, sorsa, gondolatai már szinte valószerűtlenek. A valóságos környezet, az elbeszélő tárgyilagossága, a főszereplő nézőpontja zavaróan hitelessé, hihetővé teszi mindezt. Az elbeszélői vélemény hiánya pedig elgondolkoztatja az olvasót, hisz olyan világgal szembesül, amelyről inkább igyekszik nem tudomást venni.

Nemzeti nyelv: nyelvünk egésze, minden magyarul beszélő ember minden nyelvi megnyilatkozásának összes eleme.

A. Normatív nyelvváltozatok:

a) Irodalmi nyelv:

- főleg írott, nagyközösségi célú

- nemzeti nyelvünk legcsiszoltabb írott formája

- fajtái pl.: szépirodalmi nyelv, esszényelv, értekező próza, sajtónyelv stb.

b) Köznyelv:

- főleg beszélt, közösségi célú

- fajtái pl.: színpadi nyelv, pódiumnyelv (szónoki), katedranyelv (tanári beszéd), regionális köznyelv, utcai nyelv stb.

B. Területi nyelvváltozatok (népnyelv; főleg szóbeli)

Földrajzi tagolódás szerint nyelvjárásokat (dialektusokat) különböztetünk meg. A nyelvjárásoknak jellemző sajátosságaik vannak.

C. Társadalmi nyelvváltozatok (csoportnyelvek):

a) szaknyelvek:

- foglalkozások, tudományágak, művészeti ágak stb. szerinti írott és beszélt változatok

- szókészlete: az azonos területen használt szavak összessége=szakszókincs

- fajtái pl.: szaktudományos és műhelynyelvek, kismesterségek, munkálatok nyelve, hivatali, mozgalmi nyelv stb.

b) hobbinyelvek:

- szabadidőben űzött foglalatosságok, szórakozások nyelve

- fajtái pl.: sportágak nyelve, játékok nyelve, természetjárás, bélyeggyűjtés nyelve stb.

 c) életkori nyelvváltozatok, korosztályi vagy rétegnyelvek, pl.:

- gyermeknyelv (dajkanyelv) pl. dádá, vauvau, hami

- diáknyelv

- ifjúsági nyelv

- katonai nyelv stb.

 d) argó (tolvajnyelv): titkosságra, elkülönülésre való törekvés jellemzi (pl. lóvé, majrézik stb.)

 e) Szleng:

- városi nyelvváltozat, bizalmas, játékos, humoros, gyakran közönséges stílusú szavakról ismerhető fel

- finomítva átveszi az argó elemeit

- a társalgási nyelvben és a tömegtájékoztatásban is megtalálható már, de kívül esik az igényes nyelvhasználat körén

- célja a köznyelvi stílus élénkítése, variálása.

- manapság sok az angol eredetű. Pl.: crush, cringe, red flag, Karen, flexel, chillezik

A nyelvjárások, csoportnyelvek, rétegnyelvek nem határolódnak el mereven egymástól.

Kosztolányi a Nyugat első nemzedékének jelentős alakja, költő, prózaíró, műfordító, esszéista. Életművét átszövi a játékosság, a gyermeki látásmód, a mulandósággal való elégikus szembenézés. Költészetére jellemző az impressszionizmus, mely filozófiai tartalommal párosul. Ady küldetéstudata és Babits erkölcsi követelései távol állnak tőle, inkább az esztétikum irányította művészetét.

A szegény kisgyermek panaszai c. verskötettel robbant be az irodalmi köztudatba. Ennek szövegei egy ciklust alkotnak. Gondolati alapja a tudattalan eszméje, amelynek tartalmához a gyermeki élmények újraélésével lehet közel jutni. A versekben egymás mellett létezik a gyermeki és a felnőtt látásmód, ez többszólamú szerepjátékra ad lehetőséget. A kötet nyitó darabja a Mint aki a sínek közé esett... kezdetű szöveg, amely az emlékezés pillanatát és módját rögzíti. Úgy idézi fel emlékeit a lírai én, mint ahogy a halál pillanatában az ember előtt lepereg egész élete. A pillanat szimbolikus: élet és halál határhelyzete, a végtelen múlt és a véges jövő ütköztetésének pillanata. Ez a helyzet éleslátást hoz ("lát, ahogy nem látott sose még"). A halál mint viszonyítási pont meghatározza az egész kötetet: szembenézés a múlttal, az összegzés igénye, mulandóság. A halál gondolata rettentő, de ez az élmény teszi igazán értékessé a múlt szép szeleteit.

A Boldog, szomorú dal klasszikus számvetés-vers. Már a cím is két ellentétes minőséget fogalmaz meg, s ez a kettősség végigvonul a szövegen. A hiányzó kötőszó többfajta értelmezést is lehetővé tesz: és (egyidejű érvényesség), de (ellentétes értékek). A vers szerkezete aszimmetrikus, az első, hosszabb részt a "de" kötőszó választja el a második résztől. Ezek hangulati tartalma is eltér. Az első részben a lírai én leltárszerűen számba veszi elért javait az anyagi értékektől a szociális, családi javakon át a társadalmi elismertségig. A birtoklást kifejező igék halmozása azonban már előre jelzi, hogy mindezen értékeket azért sorakoztatja fel a lírai én, hogy elleplezze vele valami más gyötrő hiányát. Nem véletlen, hogy a felütés Berzsenyi Dániel Osztályrészem c. versét idézi meg ("Van kies szőlőm, van arany kalásszal / Biztató földem...."), amelynek lényege a megállapodottság mellett létező fájdalmas hiányérzet. Az első rész több pontja is előre jelzi a második részben kibontakozó problémát ("Szivem minek is szomorítsam?"). A második részben nemcsak a higgadt, elégedettséget kívánó hangnem változik meg gyökeresen (szenvedélyes, szenvedő lesz), hanem a nézőpont is: a felnőtt helyett itt a gyermek idéződik fel (kincskeresés). A képhez az éjszaka időtoposza is kapcsolódik, amely a szorongás, félelem, veszély, bizonytalanság ideje. Hogy mi is hiányzik a lírai énnek, nem derül ki egyértelműen - valami régen értékesnek vélt dolgot "ás", keres, feltehetően a saját lelkében, sikertelenül. A vers értelmezhető úgy is, hogy a boldogság (első rész) szemben áll a szomorúsággal (második rész), de felfogható úgy is, hogy a két minőség egyszerre érvényesül, s egyik rész sem csupán boldog vagy szomorú. Az emberi létezés sem kapcsolható pusztán az egyikhez. A vers akár úgy is értelmezhető, hogy az első rész elégedettségét meghaladja a második rész lázas bizonyosságkeresése (vagyis nem tespedezik a polgári kényelemben, hanem többre vágyik) - ilyen értelemben a végkicsengés pozitív is lehet.

Az Őszi reggeli c. vers az ősz toposz két ellentétes jelentését egyszerre használja fel (bőség és elmúlás). A verskezdő "ezt" névmás előrevetíti a szemlélődő magatartást. A szó utalhat a gyümölcsöstálra, de a léthelyzetre, sőt magára a versszövegre is. A mű első részében a gyümölcsök leírása drágakő-képekhez kapcsolódik, így hangsúlyozva az ősz gazdagságát. A "részvéttelen" szó viszont egyértelműen jelzi, hogy ez a pompa nem a lírai énnek szól - a természet részvétlen az emberi halandóság iránt. A zárlat a statikus csendélet után megjeleníti az időbeliség tapasztalatát is, jelesül a mulandóságot. Az utolsó kép (arany kéz) visszacsatol a kezdő drágakő-képekhez, így a szöveg a saját időbeliségével szembesülő beszélő válaszaként értelmezhető. A mulandóságra adott válasz elégikus, belenyugvó. A zárlat egyúttal újraértelmezi a kezdő képeket is: az őszi gyümölcsök pompája is mulandó.

A Halotti beszéd a 20. századi magyar líra kiemelkedő darabja. Címével és felütésével első magyar nyelvű szövegemlékünket idézi meg, és tartalmilag is hozzá kapcsolódik (az ember elmúlásának fájdalma). A nyelvi eredethez való csatolás az örökérvényűséget erősíti. A vers központi gondolata a második versszakban jelenik meg: "Ilyen az ember. Egyedüli példány." A szöveg ennek az állításnak a variációs sorozata. Ezért fájdalmas az elmúlás: olyan érték pusztul el, amely soha, sehogyan sem pótolható. Nem véletlen, hogy a halottról nem tudunk meg semmit - a szöveg általában az emberről szól. Értékessége egyediségéből fakad. Az eredeti Halotti beszédhez képest ebben a szövegben a halál nem közös sorstapasztalat, hanem egyedi esemény, ezért katasztrófa. Viszont általános tapasztalat az értékvesztés. A zárlat ezt a tapasztalatot (nyelvi eszközökkel) a mesék világához kapcsolja, illetve az emlékmű képpel magasabb szférába emeli.

A Hajnali részegség a létértelmező versek sorába illeszkedik. Háttere a világ töredékességének tapasztalata, a gondviseléshit megrendülése. Ez a szöveg is a mulandóság nézőpontjából kérdez rá az élet értelmére. Műfajilag a rapszódiához és a vallomáshoz is kapcsolódik. A beszédhelyzet intim, de szorongó állapotból indul (otthon, este, ideges álmatlanság), nyelvileg is a meghitt beszélgetéseket idézi. A másikhoz való odafordulás szinte észrevétlenül válik önmegszólítássá, a beszámoló megvilágosodássá. A helyszínek és az időpontok is topikusak: a helyszín a saját belső szférából (szoba) halad a legszélesebb körig (égbolt, mennybolt), az időpontok is kitüntetettek: hajnal (határhelyzet, újrakezdés), 50 év (az élet fele, ősz, hanyatlás). A lírai én az égbolt csodái, az ott gyermeki látásmóddal elképzelt pompás bál láttán ébred rá saját élete kisstílűségére, s ismeri fel egy autentikusabb, hitelesebb lét lehetőségét. A szöveg végkicsengésében a hangsúly a saját lét értelmezésének lehetőségein, a helyzetre való ráébredésen van. A lírai én ráeszmél vendég-létére (átmenet az otthonosság és az otthontalanság, az ismerősség és az ismeretlenség között), ez azonban nem tragikus, inkább megrendült és emelkedett érzés.

Az irodalmi közvélemény Petőfi mellett Arany Jánost tartja az egyik legnagyobb magyar költőnek. Mint tudjuk, a Toldi elolvasásakor Petőfi a legnagyobb elismerés hangján köszöntötte az akkor még ismeretlen nagyszalontai jegyzőt. Petőfinek arra a kérdésére: „Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt | Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki” öntudatosan felelte válasz-episztolájában: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, | Ki törzsömnek élek, érette, általa; | Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék, | Otthon leli magát ajakimon dala”. Aranyt kora elsősorban epikus alkotóként ünnepelte, de lírikusként ugyanolyan korszakos a jelentősége.

A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi népköltészeti műfaj. „A ballada: tragédia dalban elbeszélve”, vagyis drámai, lírai és epikai jelleget egyszerre magába foglaló, jellegzetesen kevert műfaj. Tehát a romantikus ballada a három műnem határán helyezkedik el: cselekménye sűrített, a történet elbeszélésmódja szaggatott, bizonyos részeit balladai homály borítja; drámai jellegét a párbeszédes forma és rendszerint a tragikus téma adja; lírai jellegét pedig a dalforma és az érzelmekről szóló tartalom. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre.

Első balladáit 1853-tól kezdte írni Nagykőrösön, ezek az úgynevezett „nagykőrösi balladák”. Témáit rendszerint a történelem nehéz korszakaiból merítette, s ezzel is a nemzet ügyét kívánta szolgálni: a nemzeti öntudatot, a jövőbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti egységet erősíteni. Történelmi balladái ugyanis nagyrészt allegorikus jelentésűek. Arany balladáit különböző szempontok szerint csoportosíthatjuk:

Keletkezésük szerint:

- nagykőrösi balladák (a nagykőrösi években születtek, pl. A walesi bárdok)

- az Őszikék balladái (a kapcsos könyvben olvasható kései művek, pl. Híd-avatás)

Szerkezetük szerint:

- egyszólamú, lineáris (A walesi bárdok)

- többszólamú, párhuzamos (Szondi két apródja)

- körkörös (Ágnes asszony)

Témájuk szerint:

- történelmi balladák (A walesi bárdok, Szondi két apródja)

- népéleti balladák (Ágnes asszony, Tengeri-hántás)

- városi balladák (Híd-avatás)

- lélektani balladák: az általában tragikus végkicsengésű balladák középpontjában a lelkiállapot változásai állnak, az emberi lélek mélységeit járják be (Tetemre hívás, Ágnes asszony)

Ágnes asszony

Az Ágnes asszony témája népéleti és lélektani egyben. Kulcsmotívuma a bűn és bűnhődés, mely az első négy strófában – a balladai homálynak megfelelően – még csak sejthető (például a véres lepedő és a hajdú megjelenése enged erre következtetni), majd a mű végére jutva megbizonyosodhatunk az asszony bűnösségéről, és tanúi lehetünk bűnhődésének is.

A mű elején, közepén és végén is olvasható patak-jelenet keretes szerkezetet ad a műnek. A mű három szerkezeti egységre osztható a helyszínek alapján: az 1–4. versszak helyszíne a patak partja, az 5–19. strófáé a börtön és a tárgyalóterem, a 20–26. versszak pedig ismét a patak partján játszódik. A ballada az asszony megőrüléséről szól: a versszakok előrehaladtával lesz Ágnes asszony egyre tébolyultabb: az első versszakban még csak egy véressé lett fehér lepelről olvashatunk, a későbbiekben az asszony igyekszik félrevezetni a falubelieket férjét illetően: elhallgattatja a gyerekeket, hazudik az asszonyoknak, a hajdúnak viszont már könyörög. Ekkor világosodik csak meg számunkra az asszony eddig balladai homályban maradt bűne: szeretőjével együtt megölte férjét. Bűnének mértéke, a pontos események homályban maradnak, az olvasó csak különböző teóriákat ötölhet ki, hogy Ágnes pontosan mekkora részt vállalt a bűnből. A következő szakaszban a megőrülés belső folyamatának lehetünk tanúi: a 7. versszakban az őrülettől való riadalomról olvashatunk, majd a következő kettőben az őrület takargatásáért való igyekezetről. Miután a bűn a bíróság és az olvasók előtt is nyilvánvalóvá válik, újra visszatér a szerkesztésmód a vers eleji sorokhoz. Balladai homály fedi a bírák viselkedésének okát is: nem tudni pontosan, miért engedték haza az asszonyt, s miért ejtették el az életfogytiglani börtönbüntetést, de sejtjük: Ágnes asszony büntetése – a teljes téboly – sokkal nagyobb bármilyen fogságnál. A záró strófákban az idő múlása a végtelenbe nyúlik: Ágnes asszony már megöregedett, haja ősz, arca ráncos, a ronggyá mosott lepel (lelkiismeretének szimbóluma) elszakad, de ő még mindig látja rajta a véres foltokat – ez az ő büntetése, így bűnhődik bűnéért. Fokozza a téboly egyre erőteljesebb átérzését a strófánként állandóan ismétlődő refrén: „Oh, irgalom atyja ne hagyj el”, amely a mű végén már az őrült asszony gépies, üres motyogása.

Vörös Rébék

A ballada Arany költészetének kései szakaszában keletkezett, az Őszikék versei közé soroljuk. Témája népi, lélektani. Az Ágnes asszonyhoz hasonlóan itt is van házasságtörés, gyilkosság, ám a szituáció az előző műnél bonyolultabb. A bűnösök elnyerik büntetésüket (a házasságtörő asszonyt kidobja a férje, a kerítő Rebi nénit lelövik, a gyilkos Dani nyomorult bujdosóként hal meg, és a dögevő madarak gyomrában végzi), de hogy mi vezetett az eseményekhez, az már a népi hiedelemvilágba vezet (boszorkányhit).

A címszereplő egy falusi boszorkány (amit vörös haja is jelez), aki a népi hiedelmek szerint szerelmi varázslást végez, és madárrá (varjúvá) is át tud változni (balvégzetű állat, halálmadár). A realitásokat nézve Rebi néni a helyi kerítőnő lehetett, aki Dani és Tera házasságát, majd Tera és a kasznár viszonyát is tető alá hozta. Bűne ebben a kontextusban az, hogy az emberek magánéletét puszta anyagi érdekből tönkretette, és méltó büntetése a halál. A népi babonák világában pedig a befolyásolhatatlan, kiismerhetetlen gonosz erő, amit bár megpróbál elpusztítani az ember, de sosem szabadulhat tőle (lélekvándorlás).

A szöveg első két sora népballadai töredék (ezért van idézőjelben), a többi Arany saját költői leleménye. A szerkezet keretes, a versszakok refrénnel zárulnak: a "Hess, madár!" kiáltás hol a narrátor, hol a szereplők, hol a falusiak balszerencseűző ráolvasása. A folyton ismétlődő "kár" egyszerre utal a varjú bajhozó, halált jelentő károgására és az események szomorú voltára.

A ballada epikus története egy szerelmi háromszög egy kerítőnővel: Dani elvette a "cifra" (kacérkodó hajlamú, kevéssé erkölcsös) Terát, majd a fiatal asszony némi ajándékért félrelép a kasznárral (birtokigazgató). Terhes lesz, születik egy gyermek, de Daniban valamiért felmerül a gyanú, hogy nem ő a gyermek apja, s ezért kidobja mind a kettőjüket. Útravalóként egy varjút, azaz Rebi nénit lövi le nekik. A szöveg homályban hagyja, hogy Dani a varjút vagy a boszorkányt akarta lelőni - a falu babonás gondolkodásában ez mindegy is. Dani a gyilkosság után bujdosik, rablóvá válik, s közben házasságának feldúlóját, a kasznárt is megöli (vízbe löki). Halálát balladai homály fedi (elfogták és kivégezték? elpusztult bujdosva?), csak azt látjuk, ahogy a varjak/boszorkák csapata miszlikbe tépi a tetemét.

A történet azokra a rémtörténetekre hasonlít, amelyeket a falusi fiataloknak ijesztgetés céljából meséltek a helyi vénasszonyok. De miért? Ha Dani nézőpontjából szemléljük az eseményeket, a mű a kiismerhetetlen végzetet példázza, és azt, hogy az ember nem kerekedhet felül a sorson. Tera oldaláról nézve egyszerű a képlet: állj ellen a kísértésnek! Azonban a címszereplő Vörös Rébék, s az ő alakja az egész falusi miliő számára intő jel arra, hogy a balsors ellen nincs mit tenni. 

A szereplők jelleme realista, és nagyon összetett. Kisebb-nagyobb mértékben mindenki bűnös, és a büntetés mértéke nem feltétlenül arányos a bűnnel.

A befejezés nyitva hagyja a jövőt: Daniék szomorú története véget ért ugyan, de a gonoszság ott kering a világban, és megint tönkre fog tenni valakit.

A szöveg szimbólumokkal, metaforákkal dús: varjú/madár (halál, balvégzet, lélek), fekete (baj, halál), vörös (szenvedély, vér), palló (határhelyzet), víz (patak - a halál oka, az asszony sírása) stb.

Mikszáth Kálmán egyike a legeredetibb magyar íróknak. Prózaíró (regény, novella), publicista volt. Legerősebben Jókai Mór hatott rá, pályája elején ő volt az eszményképe. Jókaival szemben Mikszáth fantáziája közelebb szállt az élethez, látása biztosabb volt, kevesebb színt használt és meglehetősen kis mesékkel dolgozott. Vagyis a romantika felől a realizmus felé mozdult el. Romantikus még kalandos meseszövése, a néphez való viszonya, a természet iránti rajongása. Újít azonban tér- és időszemléletében, a művészi hangnemben, az irónia mindent átszövő jelenlétében, szereplői kritikus vizsgálatában. Ezért sem a romantikához, sem a realizmushoz nem kapcsolható kizárólagosan.

Első komoly sikerét a Tót atyafiak és A jó palócok c. novellásköteteivel aratta. Mikszáth ekkor még szereti a mélabús mesemondó hangot, hőseit ábrándosan stilizálja. Az író célja elsősorban a hangulatkeltés és az elérzékenyítés. Egyéni stílusa vonzó és hatásos. Egyik-másik elbeszélése a népköltészet üde termékeire emlékeztet. Nem a kívülálló tárgyias, személytelen hangján közli az eseményeket, hanem a nép mesemondójának tudatvilágát imitálja. A paraszti idillt mindig feldúlja valami, amibõl a tulajdonképpeni elbeszélés cselekménye bontakozik ki. A jó palócok főhősei nagyrészt parasztemberek, akik azonban ugyanolyan gazdag érzelmi életet élnek, mint bárki más. Fontos szerepet játszik a novellákban a természet: az emberek nemcsak ebben élnek, hanem sokszor tevőlegesen is beleavatkozik a sorsuk alakulásába.

A novelláskötetek Mikszáth szűkebb szülőföldjének, Palócföldnek a világát idézik fel. Gyakori témák a szexualitás, a bűnök. Világmagyarázó elve a hiedelmek illetve a bűn-bűnhődés evidens kapcsolata. Emiatt a szövegek Arany balladáival is rokoníthatók. A novellákban ismétlődő helyszínek és szereplők találhatók. Ez a kötetet a mozaikszerű technikájú regényekhez teszi hasonlóvá, s így a modernség előfutára a mű.

A bágyi csoda

A bágyi csoda című novellában a romantikus vonások a szerelmi történet bemutatásában fedezhetőek fel. Vér Klára és Gélyi János szerelme a falusiak szeme előtt bontakozik ki, az ő pletykáikból teremtődik meg az olvasóban annak az előfeltevése, hogy a nő meg fogja csalni katonának elvitt férjét. Tímár Zsófi és Pillérné az őrlésre várakozva nézegeti a gyönyörű molnárnét és a szintén várakozó Gélyi Jánost, és máris pletykálnak. A köztük lezajló beszélgetésből tudjuk meg, hogy Vér Klára ígéretet tett férjének, mielőtt az katonának ment volna. Azt mondta neki: „Előbb fordul vissza a Bágy pataka, mintsem az én szívem tőled elfordul.” Az expozíció tehát már rögzíti az olvasó elvárásait: ebben a novellában arról lesz szó, hogy a molnárné kitart-e ígérete mellett vagy sem. Titokzatosnak ígérkezik a történet, és váratlan fordulatok alakítják az eseményeket.

Az expozíció után előreugrunk a történetben addig, amígy a falusiak mind megőrlik a búzájukat és hazamennek. Ezután a két főszereplő egyedül marad. Gélyi János lefizeti a molnárlegényt, hogy eressze le a zsilipeket azért, hogy az ő búzája reggelre maradjon és neki lehetősége legyen bemenni Vér Klárához. Bár a nő kezdetben visszautasítja, amikor csókot kér, később mégis beengedi a házba. Hogy köztük mi történt, azt titok fedi, rá csak a metaforikus elemek utalnak, illetve a tájrajz sugallja. Kocsipál Gyuri vigyora kapcsán olvashatjuk, hogy fogai úgy fehérlettek Gélyi János kérésére, „mintha valami fehér lepke vergődne a fekete éjben”. Ez a metafora is a romantikus jelleget erősíti, hiszen a fehér lepke akár a gyönyörű molnárné is lehetne, aki a férfi udvarlása láttán nem tud dönteni. Az utolsó kép költőisége is a novella lírai jellegét és romantikus stílusát támasztja alá. A visszafele forduló patak jelzi csak, hogy Vér Klára megszegte esküjét.

A novellában megjelenő metaforák egy folklorisztikus kód által fejthetők meg. A malom a falun kívüli hely, ahol szinte bármi megtörténhet, hiszen arra már nem terjed ki az erkölcsi rend és morális kötés, amely a faluban élők életét szabályozza. A szárazság, amelyről az expozícióban szó esik, egyben azt az érzelmi hiányállapotot is jelzi, amelyet Vér Klára él meg férje miatt. A megáradt patak, ezzel ellentétben, a hiányállapot megszűnését és a szerelem beteljesülését jelzi. A novellában megjelenő színek is metaforikus erejű képeket alkotnak: Vér Klára vörös haja boszorkányos szépségét jelzi, a fehér ruhák, amelyeket kitereget, a tisztaságára utalnak, amely szín ellentétben áll arca pirulásával. A fekete éjben vergődő fehér lepke szintén a nőt írja le. A novella realista jellege a falu hű ábrázolásában ragadható meg. Ahogy a novella elején leírja a pletykálkodó falusiakat, ahogyan bemutatja azoknak hiedelmeit az esővarázslásról, azt bizonyítja, hogy a beszélő jó ismerője a paraszti kultúrának és azt nemcsak hitelesen, hanem színesen tudja ábrázolni.

Elbeszélői szólam (mindentudó/korlátozott tudású narrátor): A novella realista jellege abban is megmutatkozik, hogy az elbeszélő korlátozott tudású, objektíven közli a látottakat és hallottakat. Mindent, amit a szerelemesekről elmond, tulajdonképpen a falusiaktól tud. Még azt is mondhatnánk, hogy maga a történet is az ő beszédük által jön létre, ők pletykálják össze a molnárnét és Gélyi Jánost.

Szereplői szólamok (egyenes beszéd, függő beszéd, szabad függő beszéd): A novellában nagy szerepük van a szereplői szólamoknak is, hiszen a narrátor nézőpontja összefonódik a falusiakéval. A történetet csak látszólag meséli a narrátor, tulajdonképpen mi mindvégig a pletyka által elindított előfeltevések beigazolódását várjuk és követjük. A szabad függő beszéd erre nagyon jó eszköz: a narrátort halljuk, ahogyan azt meséli, hogy mit beszélgetnek maguk között a szereplők.

Ez a ritmusrend a magyar irodalomban már a XVI. századtól megvan. A lényege: hangsúlyos verselés kötött szótagszámú ütemekkel és sorokkal. Az ütemhangsúlyos vers gyakran rímel, de a ritmusszerkezetet a rímszerkezettől először mindig elkülönítve kell vizsgálni. Az ütemhangsúlyos versben a másik ritmusrend, az időmérték is sokszor felbukkan, és így sajátos ötvözetek és keverékek is létrejöhetnek.

A hangsúlyos ritmusrend alapja a hangerő szabályos váltakozása. A hangsúly: egy szótag hangerőtöbblettel történő kiemelése. A magyar nyelvben a hangsúly a szó első szótagjára esik. A szó eleji hangsúlyon kívül a szavak későbbi szótagjai mellékhangsúlyt kaphatnak, pl. érzelmi, hangulati tartalmak kifejezésére vagy a versritmus fenntartására.

A versritmus (és a vershangsúly) nem feltétlenül esik egybe a szöveg természetes ritmusával és hangsúlyrendjével.

A hangsúlyos ritmusrendben az alapegység az ütem, mely 1-4 szótagból állhat. (Ezzel a szótagmennyiséggel függ össze a népdalainkban gyakori 4 negyedes ütemezés.) Az ütem fő eleme (az "arszisz") egy hangsúlyos szótag; ez általában az ütem első szótagja, de pl. kötőszóval vagy névelővel kezdődő ütemben a hangsúly a második szótagra (vagy még hátrábbra) is kerülhet. A hangsúlyos szótagot az elemzésben aláhúzással vagy hosszú éles ékezettel (/) jelöljük. A hangsúlytalan szótagok (a "theszisz") száma az ütemben maximum 3, jele az elemzési képletben vagy szótagonként egy-egy pont, vagy az "x". A 4-nél több szótagból álló szavak a hangsúlyos versrendben mellékhangsúlyt kapnak, ennek jele a hosszú tompa ékezet (\). Ha több ütem alkotja a verssort vagy félsort, akkor az egyes hangsúlyok közt fokozati különbség lehet, pl. az 5 vagy 6 szótagú félsorban az első ütem hangsúlya erősebb (ez a főhangsúly), mint a másodiké (a mellékhangsúly).

Az ütemeket és sorokat szótagszámukkal határozzuk meg. Pl.:

Beleestem, benne vagyok: 4│4 (felező nyolcas)

De mikor még az az egy is sok: 4│4│1

Kiskacsa fürdik fekete tóba: 3│2││3│2

Szabadság, szerelem: 3│3 (felező hatos)

Nincsen apám, se anyám: 4│3

Húzd rá, cigány, megittad az árát: 4│4│2

A virágnak megtiltani nem lehet: 4│4│3

Tüzesen süt le a nyári nap sugára: 6││6, itt: 3│3││3│3 (felező tizenkettes)

Fölösleges dolog sütnie oly nagyon: 6││6, itt: 4│2││4│2 (felező tizenkettes)

Párisba tegnap beszökött az ősz: 5││5, itt: 3│2││3│2 (felező tízes, Ady-tízes)

Ez világ sem kell már nekem, nálad nélkül, szép szerelmem: 4│4│4│4

Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, valamint Megismerni a kanászt / Ékes járásáról: 4│3││4│2 (kanásztánc-ritmus)

Egyedi strófaszerkezetek:

1. Balassi-strófa: 3 Balassi-sorból áll, sorvégi és belső rímekkel. Ritmus- és rímképlete:

3│3a││3│3a││4│3b

3│3c││3│3c││4│3b

3│3d││3│3d││4│3b

2. Zrínyi-strófa: négysoros, bokorrímes strófa, általában felező 12-es, de a szótagszám olykor 11 vagy 13 szótag

Az időmértékes verselés alapegysége a versláb, melynek alapegysége a mora. Egy rövid szótag 1 mora, egy hosszú szótag 2 mora értékű. Ennek megfelelően megkülönböztethetünk 2, 3, 4, 5, 6 morás verslábakat. Az időmérték alapja a szótagok időtartama.

Az időmértékes ritmus alapeleme a szótag, egységei a versláb, a kólon és a periódusok: a verssor és a strófa.

A szótag az időmértékes versritmusban a következő magánhangzóig terjed, függetlenül attól, hogy a következő magánhangzó ugyanabban a szóban vagy a rá következőben található. A szótag rövid, ha a magánhangzója rövid, és utána legfeljebb egy rövid mássalhangzó van. Ebből következően kétfajta hosszú szótag létezik. A természeténél fogva hosszú szótagnak a magánhangzója hosszú. A helyzeténél fogva hosszú szótagnak ugyan rövid a magánhangzója, de utána vagy hosszú, vagy legalább két rövid mássalhangzó szerepel. A kettőshangzók (azaz diftongusok, pl. "ei", "ou") a mai magyar köznyelvben már nincsenek, de a régi szövegekben (ill. az idegen nevekben, pl. Akhilleusz, Európa) előfordulhatnak, és a verstanban általában egy hosszú szótagot alkotnak, de két rövid magánhangzónak is tekinthetők. A "kh" ("ch"), a "th" és a "ph" - az idegen nyelvek hangtani szabályait követve - egy-egy rövid mássalhangzónak számítanak.

Általános szabály, hogy a sor belsejében a rövid szótag helyett állhat hosszú szótag. A sorvégi hosszú helyén állhat rövid szótag. Egy soron belül a lejtésirány (emelkedés vagy ereszkedés) általában nem változik. A klasszikus időmértékes vers eredetileg nem ismeri a rímet, a hangsúlyt és az alliterációt.

A magyar irodalomban az időmértékes verselés a 16. században jelenik meg (Sylvester János révén), de csak a 18-19. sz. fordulóján alakulnak ki az általánosan elfogadott szabályok. A legfontosabb sajátosság a magyar versben: az "a" névelő hosszú is lehet (összefüggésben azzal, hogy az "az" későbbi változata). A magánhangzók időtartamát a költői szabadság gyakran megváltoztathatja.

A leggyakoribb verslábak:

1. kétmorás:

pirrikhiusz UU (semleges)

2. hárommorás:

jambus U­— (emelkedő)

trocheus —U (ereszkedő)

3. négymorás:

daktilus —UU (ereszkedő)

anapesztus UU— (emelkedő)

spondeus — — (semleges)

4. hatmorás:

ionicus a minore UU— — (emelkedő)

ionicus a maiore — —UU (ereszkedő)

Gyakori sorfajták:

1. hexameter (6 verslábú sor)

az 1-4. versláb daktilus vagy spondeus, az 5. daktilus, a 6. spondeus (esetleg trocheus)

változó szótagszámú

tipikus használata:

• homéroszi eposzok, Aeneis
• eclogák (antik és Radnóti)

2. pentameter (5 verslábú sor)

a sor közepén sormetszet található, azaz az öt versláb 2x2,5 versláb

1., 2. versláb: daktilus vagy spondeus – csonka versláb (1 szótag) – ez ismétlődik még egyszer

változó szótagszámú

önmagában nem használatos, tipikusan a disztichonban jelenik meg

disztichon: sorpár, egy hexameter és egy pentameter kapcsolata

tipikus használata:

• epigrammák (Anakreón: Gyűlölöm, Catullus: Gyűlölök és szeretek, Kölcsey: Huszt, Vörösmarty: A Gutenberg-albumba, Szimónidész: A thermopülai hősök sírfelirata)
• elégiák (Saját lelkéhez, Mikor a táborban megbetegedett)

3. A sorokat gyakran uralkodó verslábukról nevezzük el. A sor elnevezésében ilyenkor a verslábak száma is szerepel. Pl.:

• Még nyílnak a völgyben a kerti virágok: ötödfeles anapesztikus sor
• Kiken tapos mélázgató madonnám: hatodfeles jambikus sor
• Főldiekkel játszó: hármas trochaikus sor
• Égi tűnemény: harmadfeles trochaikus sor
• Bóbita, bóbita táncol: harmadfeles daktilikus sor

4. kolón: meghatározott szerkezetű szótagtömb. Legismertebb az adóniszi kolón: —UU│— — („Izzada orcám”) Ez a szapphói strófa negyedik sora.

Gyakori strófafajták:

1. szapphói strófa: 3 szapphói sor + 1 adóniszi kolón

szapphói sor: —U— — —UU—U— —

kötött szótagszámú

pl.: Szapphó: Aphroditéhez, Berzsenyi: Osztályrészem

2. alkaioszi strófa:
3. és 2. sor: nagy alkaioszi sor: U—U—U|—UU—U—
4. sor: ötödfeles jambikus sor: U—|U—|U—|U—|U
5. sor: kis alkaioszi sor: —UU|—UU|—U|—U

               kötött szótagszámú

               pl.: Alkaiosz: Az állam hajója, Horatius: Thaliarchushoz, Berzsenyi: A magyarokhoz

3. (első) aszklepiadészi strófa: három kis aszklepiadészi sor + 1 glükóni sor

kis aszklepiadészi sor: — —|—UU│—UU|—U│—

glükóni sor: — —│—UU|—U│—

pl.: Berzsenyi: A közelítő tél, Horác

Kezdetben volt Khaosz, a tátongó “Üresség”, majd őt követte Gaia, a széles mellű Föld, és Erósz – a “Szerelem” –, az elsô működő erő a világban. Gaia önmagából hozta létre Uranoszt, az eget. Az Ég és a Föld első gyermekei voltak a legelső istenek. Először a hét titánt és leánytestvéreiket, a nyolc titaniszt szülte Gaia. Aztán a három küklópsz jött a világra: “Másban az isteni fajra hasonlítottak egészen, ám szeme egy nôtt csak mindnek, homlok közepében.” A Földnek és az Égnek még született három fiúsarja, a százkarú óriások. Gaia és Uranosz elsô gyermekei kemény, durva óriások voltak, a még kialakulatlan világ, a gomolygó ôskor formátlan szörnyalakjai. Az emberek rettegô félelmét, riadt döbbenetét testesítették meg a hatalmas és érthetetlen természeti erôkkel szemben.

Maga Uranosz is elborzadt szörnyszülött gyermekei láttán, s a küklópszokat meg a százkarú, ötvenfejű óriásokat a Tartaroszba, az alvilág legsötétebb mélységébe taszította. Gaia ezért megharagudott férjére, s a titánokat lázította fel, hogy álljanak bosszút apjukon. A legfiatalabb titán, Kronosz vállalkozott erre a feladatra, s megdöntve Uranosz hatalmát (megfosztotta férfiasságától), ő lett az istenek ura. Uranosz tengerbe cseppenő véréből született meg Aphrodité (a szépség és a szerelem istennője), földre hulló véréből pedig az Erinnüszök, a bosszú istennői. Kronosz testvérét, Rheiát vette feleségül, de megszületendő gyermekeit – félve apja sorsától – egymás után lenyelte. (Ők voltak: Hesztia, Démétér, Héra, Poszeidón, Hádész, Zeusz.) Rheia, mikor legutolsó gyermekét, Zeuszt várta, elbújt Kronosz elôl Kréta szigetén. Zeusz születésekor egy követ pólyált be, és azt adta át férjének. Kronosz gyanakvás nélkül lenyelte a követ is.

A gyermek Zeusz Kréta szigetén nevelkedett. Mikor felnôtt, mérget adott be Kronosznak, aki ettől sorban kihányta korábban elnyelt gyermekeit. îgy látták meg másodszor is a napvilágot születésük fordított sorrendjében Zeusz halhatatlan testvérei.

Ezután Zeusz indított hadat Kronosz és a titánok uralma ellen. Tíz évig tartott a szörnyű háború. Ekkor Gaia azt jósolta, hogy az fog gyôzni, aki a Tartarosz foglyait hívja segítségül. Zeusz kiszabadította a küklópszokat és a százkarú óriásokat. Irtózatos harcban Zeusz – Prométheusz, a legbölcsebb titán közreműködésével – legyôzte Kronoszt. Most a titánokat űzte a Tartaroszba, a százkarú óriásokat rendelve ôrizetükre. Így lett Zeusz az istenek királya és az emberek atyja, ô alakította ki a titánok legyôzése után a rend és az értelem világát. Neki jutott az uralom az égben, testvérei közül Poszeidónnak a tengeren és Hádésznak az alvilágban.

Zeusznak végül is testvére, a “fehérkarú” Héra lett a felesége. Zeusz azonban nem volt hűséges férj, Héra pedig féltékenyen üldözte vetélytársnőit s Zeusznak tôlük született gyermekeit (vannak köztük istenek, félistenek s halandó emberek). Zeusznak női közreműködés nélkül született legismertebb gyermeke, Pallasz Athéné, aki teljes fegyverzetben pattant ki atyja fejéből. Héra “szerelem nélkül maga szülte Héphaisztoszt (héfaisztosz), féltékeny versengésben urával” – mondja Hésziodosz. Héphaisztosz olyan csúf volt, hogy születése után anyja lehajította az Olümposzról; az eséstől megsántult, s végül a tűz és a kovácsmesterség istene lett. – Zeusz és Héra közös gyermeke Arész, a háború istene. Phoibosz Apollón, a jóslás és a költészet istene, és a szűzi Artemisz, a vadászat istennôje, testvérek. Zeusz gyermekei ôk is, de anyjuk nem Héra, hanem Létó. Az olümposzi királytól származik Hermész is, az istenek hírnöke, a furfangos tolvajisten.

Zeusz szerelmeiből (nemcsak istennőket, hanem földi leányokat is elcsábított különböző alakokban) s az istenek egymás közötti házasságából megszámlálhatatlan sokaságú isten született még. A görög istenek minden tekintetben emberszabásúak, életük hasonló a földön élőkéhez, de halhatatlanok, örökké fiatalok, és minden emberi tulajdonság a végsô tökéletesség fokán van bennük. Mitikus lakhelyük az Olümposz hegy csúcsa, eledelük az ambroszia, italuk a nektár.