Sziveri János (1954-1990) vajdasági magyar költő. Az Újvidéki Egyetem magyar szakán végzett, szerkesztőként, költőként, dramaturgként dolgozott. A vajdasági (és magyar) irodalom egyik legjelentősebb folyóiratában, az Új Symposionban kezdett publikálni, a lap harmadik nemzedékéhez tartozott, szerkesztette is a lapot. Fiatalon rákot diagnosztizáltak nála, hosszú betegség után ez okozta korai halálát.

Sziveri túllép a vajdasági kisebbségi sorson, egyetemes dolgokra reflektál verseiben. A konvencionális költői kifejezésformák átalakítására, a vers nyelvi összetevőinek gazdagítására, a különféle lírai hangnemek szimbiózisának megteremtésére törekedett. Egész életművének egyik legsajátosabb jellegzetessége a kulturális-ideológiai utalások gazdag jelenléte. Az életművön végigvonuló látens ellenbeszéd az autoritással, a hatalmi legitimációs technikákkal való szembefordulásban ragadható meg. Sziveri János költészete tele van ellentételekkel: egyén-közösség, hiány-keresés, individuum-univerzum, élet-halál, játékosság-halálos komolyság, avantgárd forma-klasszikus forma, bölcs szarkazmus-bensőséges vallomás feleselget egymásnak verseiben. Műveiben mindig szemben állt a szellemi én és a mindennapokat megélő ember, tehát a biológiai én. 

Első kötetében avantgárd verseket közölt, de már korán elindult a klasszicizálódás felé. Felismerte, hogy az avantgárd hermetikus, elvont költészete nem biztos, hogy az ő kibontakozásához, kiteljesedéséhez vezető út. Következett a tudatos irányváltás. A betegségével újabb periódus kezdődött, újabb váltás történt, a még erőteljesebb elmélyülés, azzal a szellemi többlettel, amely a társadalomból kivonult vagy kiszorult én-t a végső kérdések megfogalmazására kényszerítette. Nemcsak formai értelemben, hanem gondolatilag is klasszicizálódott, mivel egyetemes dolgokról az emberhez kívánt szólni, és nem olvasóban gondolkodott.

Gyakori technikája az apróra bontás és újraépítés, amellyel voltaképpen a szerkezet és a költészet lehetőségeit kutatta. Költészetében a hiány szinte állandó motívumként van jelen. Az idill viszont szinte teljesen hiányzik ebből a költészetből, holott Sziveri úgy vélte, hogy az embernek, különösen a szellemi embernek joga van az élet kiteljesítésére, és ezt magának is megkövetelte volna.

Versei egy részét újraírt helyzetdaloknak tekinthetjük, hiszen valamilyen léthelyzet megnyilvánulásai, lenyomatai. Gyakori témája az állandóan jelenlévő veszélyeztetettség tapasztalata, amely a fokozódó kiszolgáltatottsággal jár együtt. Így a megszólalás hangnemét a felülemelkedés vágya alakítja ki, mivel a versvilágok többsége a hangsúlyozott ideiglenesség, átmenetiség horizontján helyezkedik el. 

A változó szimbolikus viszonyokkal modellálható külvilággal szemben Sziveri költészetének egyik legautentikusabb létezési formája a testi természet. A testi folyamatok mintegy a természet nagy körforgásának analógiáját képezik, olyannyira, hogy gyakran a test és a táj attribútumai is felcserélődnek. A testiség gyakran öncélúan jelenik meg. A testi létezés a világban való lét egyik alapvető bizonyítékává válik.

Eltolt landolás

miért kell mindent ki ––––
ha nem lehet
ha úgyis ha úgysem fölfogja senki
méltóztassunk elviselni a telet

miért kell mindent be ––––
ha erre kérnek
mert szomjúhozunk mint sivatagi teve
fordulunk mielőtt föl lemérnek

miért kell mindent le ––––
ha titkolunk
ránk vall a zörejek fele
visszajelzésekre landolunk

(mondani)

(vallani)

(hallgatni)

1989

Műelemzés:

• a világ kaotikus - destruált szövegvilág
• szabályosan ismétlődő szabálytalan forma; 3-as tagolás
• hogyan lehet kitölteni a sorkezdeteket? milyen szerepet szán a szöveg az olvasónak?
• egymással ellentétes közlések egymás mellett (kell - nem lehet - méltóztassunk - kérnek, úgyis - úgysem, fölfogja - senki, titkolunk - ránk vall)
• toposzok, új helyzetben: tél, sivatag, zörej, landolás (repülés vége, megérkezés)
• mennyire szól a vers a költő, illetve mennyire általában az ember lehetőségeiről?
• 1. vsz.: a kommunikáció lehetőségei vagy léthelyzet?
• 2. vsz.: a teve-hasonlat lehetséges jelentései; sivatag (J. A.: homokos, szomorú, vizes sík, Jónás könyve); a “mert” ok vagy cél?; utolsó sor igekötő-cseréi
• 3. vsz.: a beszélő titkol vagy kihallgat?; a landolás lehetséges jelentései (pozitív, negatív)
• zárlat: miért kerülnek a végére az igék?; muszáj elfogadnunk a szerző által felkínált lehetőségeket?

Korai párhuzamosok

Felnyitottam a szemem
s mintha szélesre tártam volna az ablakot
Szélesre tártam az ablakot
s mintha kinyújtottam volna a karomat
Kinyújtottam a karomat
s mintha ágak nőttek volna törzsemből
Ágak nőttek törzsemből
s mintha gyökeret vertem volna
Gyökeret vertem
s mintha én lettem volna a föld
Én voltam a föld
s mintha súlyom iszonyú lett volna
Súlyos lettem
mintha én volnék a föld
Föld voltam
mintha gyökér lennék
Legyökereztem
mintha kinőttek volna törzsemnek ágai
Törzsemből ágak nőttek
mintha kinyújtottam volna karomat
Feléd nyújtottam karom
mintha kitárnám az ablakot
Ablakom szélesre tártam
mintha felnyitottam volna a szememet

1989

Műelemzés:

• ismétlődő, láncszerű forma, visszatérő, keretes szerkezet -> ciklikus szemlélet
• a lehetséges és a valóságos összekapcsolása, egymásba játszatása; a kezdő lehetőség valósággá válik, a valóság lehetőséggé; a világ relatív, szubjektív?
• toposzok: szem, ablak, kar, fa, gyökér, föld
• alapvető emberi helyzetek (létezés, látás-megfigyelés, kapcsolat, valahova tartozás, nehézségek)
• a központozás hiányzik, viszont van nagy mondatkezdő betű

Foggal, körömmel

Túl bizonyos ponton

már mit sem ér a bonton.

Dermedten posztolunk. Angyal oson

át ismerős szobákon, vánkoson.

Alig millió éves.

Lomha, tépett tollai idén is sajognak.

Most tavasz van. Most megint tél.

Emitt hó – csikorgó csillag hull amott. Égi test.

Bágyadt pilléink lassan leragadnak.

Miként Betlehemben, úgy e földön itt.

Szívünk folyton ver s mi jajgatunk.

Leplezve jól kisded csínyeit,

árnyas helyért a szenvelgő alany, ha szem

lesütve is, buzgón tülekedni kész.

Minden kései élő előzménybe vész.

Csontom arccal fal felé teszem.

Addig is: a gőzölgő homoksárból

hajnalig kinő egy tevetábor.

Felhangzik akkor megint egy kardal.

S kivont karddal

jönnek friss Heródesek!

Távolabb a táskaraj alatt néhány

makacs karácsonyi sáska.

József pedig, bár alig fiatal,

foggal-körömmel civódni akar.

Gerjed a szánalmas pária –

büszke, mint Isten volt hajdan a fáira.

S noha már alig fiatal,

és hosszabb ideje

sípol a tüdeje,

a fölöttes terv szerint sokat kell várnia,

az Úr kegyéből míg kihull Mária.

És Három Király – mint kő a vesébe –

a semmiből belép a betlehemi mesébe.

Túl a kialvatlan égen

nem hat a narkózis. Végem.

1990/1991

Műelemzés:

• cím: milyen köznyelvi szófordulatot idéz meg? Hogyan egészíthető ki: mihez?
• játékos rímek - morbid téma
• kiinduló léthelyzet: a társadalmi konvenciókon túl
• posztol: őrködik. Mi felett? Dermedt - mitől?
• angyal: minek a szimbóluma?
• időviszonyok
• destruált szavak, kifejezések szerepe: égi test - kié?; pille/pilla?; szívünk ver (többjelentésű szó); kardal/karddal; táska-sáska felcserélése
• intertextualitás: “alélt pilláim lassan felvetődtek” (Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú); miképpen Betlehemben (Miatyánk-parafrázis); árnyas hely; minden kései élő előzménybe vész (J. A.); homoksár (porból lettünk); kardal (antikvitás); Heródes, sáskajárás, József, tiltott gyümölcs, pária (keleti utalás), háromkirályok, mese
• a mitikus, mesei világ és a fájdalmas valóság szembeállítása - az ember testi, szellemi összetevői
• ezzel párhuzamban: kitüntetett időpont (karácsony: megváltás, új élet, fordulópont stb.) - az eredeti spirituális szerepet szembesíti az anyagiassá vált, fogyasztásközpontú eseménnyel
• pusztulás-képek (túl, dermedten, angyal, tépett, sajog, tél, hó, hullócsillag, leragadó pilla, árnyas hely, előzménybe vész, csont, homoksár, kard, Heródes, sáska, sípoló tüdő, kihull, semmi, narkózis, végem)