A felvilágosodás eszméi Magyarországon viszonylag későn terjedtek el. A több évszázados függés következtében nem volt erős polgárság, s ezeket az új eszméket csak a műveltebb főúri családok tudták magukévá tenni.

A magyar felvilágosodás első szakaszát 1772-től (Bessenyei György: Ágis tragédiája) 1795-ig (a magyar jakobinus mozgalom felszámolása) számítjuk. Mária Terézia Bécsben testőrséget állított fel, ahol a magyar ifjak művelődhettek, s megszervezték az első magyar írói társaságot Bessenyei György vezetésével. Az 1801-ben szabaduló Kazinczy neve fémjelzi a magyar felvilágosodás második szakaszát, mely 1801-től 1825-ig, a reformkorig tart.

Irodalmi élet

Az 1770-es, 80-as években pezsgő irodalmi élet bontakozott ki: 1790-ben megalakult az első magyar színjátszó társulat Kelemen László vezetésével, számos folyóirat alakult: pl. Magyar Museum, Uránia, Orpheus címmel. 

Csokonai költészetének sokfélesége

Csokonai a magyar felvilágosodás legsokoldalúbb költője - ezt műveinek gondolatgazdagsága, szellemi és érzelmi fogékonysága, műfajainak és stílusának változatossága bizonyítja. Gondolkodását mindvégig a felvilágosult humanizmus, a haladásba vetett hit jellemezte. Költészetében sokféle ízlés érvényesül: a kor divatos rokokó és klasszicista vonásai, a szentimentalizmus panaszos hangja, a népies-diákos hatások.

Csokonai lírája a 90-es években a sententia (az antik költők bölcseleteinek, tanításaink kifejtése) és a pictura (tájak, természet, ember leírása) vegyítéséből nőtt ki. A felvilágosodás legfőbb gondolatait szólaltatja meg. Különösen Voltaire és Rousseau hatottak rá. A Konstancinápoly és Az estve a felvilágosodás két fő irányzatát képviseli. Az első vers Voltaire egyházellenességét, Az estve pedig Rousseau felfogását: a romlott társadalommal szemben a természet idilli harmóniáját hirdeti. Csokonai leginkább költőként közismert, de elméleti szerzőként is működött, illetve több színdarabot is írt tanítványai számára, valamint ismert a Dorottya című komikus eposza (vígeposza) is, amelyben a férjre vágyó, csúnyácska, idősödő vénkisasszonyt és az őt csúfoló társadalmat egyaránt gúny tárgyává teszi.

Az estve

A költemény kezdetét - bevezetés, befejező rész - az alkonyi természet finom leírása adja költői képek egész sorával. Az első rész csupa szín és hang (tündöklő, arany, rózsaszín, hangicsál, bömböl) és alig-alig érezhető a mozgás. Szelíd, nyugodt hangulatot áraszt a természet. A vers elején kifelé figyel a költő, majd a következő részben befelé fordul, a külvilágot önmagára vonatkoztatja. A harmonikus természet ideálvilágába menekül a "szomorú lelkű" Csokonai. Az érzékelés kiszélesedik: az alkonyi természet színeit, hangjait illatérzetek egészítik ki. Az erdő "fűszerszámozott theátrommá", illatos színházzá varázsolódik át. A költő megállítaná az időt, késleltetné a komor és setét éj eljövetelét. Az éjszaka az elviselhetetlen emberi világ képévé tágul. Az esti természet csendes szépségével szembeállítja a zajos, durva, közönséges emberi társadalmat, melyet a kevély és a fösvény csörtetése ural. Kiszakad a költőből a panasz: "e világban semmi részem nincsen". A vers hosszabb, elmélkedő részében írja le, hogy a világ romlottságáért a "bódult emberi nem" a felelős, mert eltért a természet törvényeitől. A további eszmefuttatásban rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon ("az enyim, a tied") megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget. A szépnek látott múltat a negatív festés módszerével idézi fel: a korabeli társadalom bűneinek, visszásságainak hiányát sorolja fel leltárszerűen. Gyakran utal a magyarországi viszonyokra is (dézsma, porció). A magántulajdon minden baj és háborúskodás forrása. A nyomorúság hajtja az embereket erkölcstelen cselekedetekre (tolvajlás). A korabeli feudális viszonyok kemény bírálata után a befejező részben visszatér a természethez. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő. Csokonai is a természet gyermekének vallja magát, számára ez a menedéket nyújtó otthon.

Lilla-versek

Csokonai Komáromban ismerkedett meg nagy szerelmével, Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő lányával, akit verseiben Lillának nevezett. A lány is viszonozta érzelmeit, s Csokonai zaklatott életében talán ez volt az egyetlen boldog korszak. A lányt azonban férjhez adták egy más férfihoz. E nagy szerelem élménye, s később a kiábrándulás hívta életre verseit. A versek közöt a boldog szerelem és a reménytelenség, a kilátástalanság is megjelenik. 

A boldogság

A verset a boldog szerelem ihlette. Az anakreóni dalok közé sorolható, amelyek a görög költőelőd formai és gondolati világát idézik meg: életöröm, boldogság, apró élvezetek - élvezzük az életet, s adjuk meg ennek a lehetőségé mindenkinek. A vers első részében a boldogság sok összetevőjét sorakoztatja fel: szép, nyáresti táj, finom enni- és innivaló, verseskötet, s legfőképpen Lilla (csókok, nevetés, tréfa). Minden érzékszerv számára van valami öröm. A zárlat (utolsó 3 sor) azonban már kilép a szituációból, amely így emlékké vagy vágyképpé válik - mintha a boldogság díszleteit magának rendezte volna be a költő.

Tartózkodó kérelem

A vers műfaja dal (virágének, udvarló költemény), stílusa rokokó. A rokokó költészete az emberi érzések és gondolatok, mint a szerelem és vágy, kifejezését célozza, derűs hangvétellel. Ebben a stílusban kiemelt szerepet kapnak az érzékszervek által közvetített élmények, különösen a látás: a színek gazdag alkalmazása jellemző, ahol a piros a tűz, a tulipánt és a hajnal jelképei, a sárga a tűz, míg a fehér az angyalok színét idézi. A formai bravúr is a rokokó költészet egyik sajátossága. A vers szimultán ritmusú, azaz egyszerre alkalmazza az időmértékes és az ütemhangsúlyos verselést. A műfajra jellemző a túldíszítettség is, ami a költészetben a bőséges jelzőhasználattal, valamint a csilingelő, bravúros rímekkel valósul meg. A vers szerkezete szigorúan szabályos: az első versszak a beszélő érzelmeiről, a második Lilla vonzerejéről, míg a harmadik újra a lírai én belső világáról vall. A beszélő bókol, udvarol a lánynak, a szerelmét kéri, de a derűs hangvétel arra utal, hogy szinte bizonyos érzelmeinek viszonzásában.

A Reményhez

Lilla elvesztése után (1798) öt évvel keletkezett ez az elégia. Ebben a költeményben búcsúzik el attól és azoktól (Lilla), akik életét tartalmassá tették. Az elégia négy versszakos, melyek egyenként 16 sorosak. Érdekessége, hogy minden második sor rövidebb. Strófaszerkezete tehát meglehetősen bonyolult; ez is mutat egyfajta klasszicista vonást (merev szabályok, harmónia). Ritmuslejtése mindvégig trochaikus, rímképlete: abab, cdcd stb., vagyis keresztrím. Ezen összetett strófaszerkezet kialakulásában az a tény is közrejátszhatott, hogy Csokonai, szövegét egy dallamra írta. A vers szerkezete átgondolt, logikus: az 1. és a 4. versszakban párhuzam fedezhető fel, míg a 2. illetve a 3. strófa egymással ellentétben áll.

A költő az első versszakban egy fogalomhoz szól, melyet költői eszközökkel megszemélyesít: ez a Remény. Csokonai és a Remény között párbeszéd természetesen nem alakulhat ki, tehát e költemény fájdalmas hangon előadott monológ. Már itt (ti. az első versszakban) definiálja a Reményt: nem isten, csak annak látszó; tünemény, csalfa és vak. Ennek ellenére igen nagy hatalommal rendelkezik az emberek - elsősorban a boldogtalanok - felett: "Síma száddal mit kecsegtetsz?" - hitegeti őket. A kilencedik sortól kezdődően a Remény szemére veti, hogy: "...mégis megcsalál.". Ettől kezdve már reménykedni sem akar. A 2. és a 3. strófában a már jelzett ellentétes kapcsolat bontakozik ki: a tavaszi virágoskert pompájával jellemzi élete boldog, felhőtlen korszakát, s a következő, 3. versszak már a lélek jelen állapotát tükrözi a kert télen bekövetkező pusztulásával. Ám nem csak Lilláról szól a szöveg, hanem élete egyéb elveszett értékeiről is. Néhány ellentétpár: rózsa, nárcisz - elhervadt; patak, fa - kiszáradt; boldogság - bú. E két versrészben is felfedezhetők a rokokó stílusjegyei: a színek, szagok stb., bár a vers egészét a szentimentalizmus jellemzi. A befejező strófában a reménytelenség már-már a halálvággyal azonosul. Az élet Lilla elvesztése után értelmetlenné vált Csokonai számára. Ezután hangzik el a fájdalmas búcsú: "Bájoló lágy trillák! / Tarka képzetek! / Kedv! Remények! Lillák! / Isten véletek!"

A Magánossághoz

E versben is egy megszemélyesített fogalmat, a Magánosságot szólítja meg a beszélő. A szentimentális költemény Lilla elvesztése után született. A lírai én a bántó külvilágból a magány felé fordul, úgy érzi, emberként és költőként is csak az egyedüllétben teljesedhet ki.

Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

Csokonai életében ez volt a legnépszerűbb verse, amely vidám, tréfás hangvételének és népies stílusának egyaránt köszönhető. Műfaja dal, bordal. Szerepvers is, mert a beszélő egy italozó, kapatos férfi szerepébe helyezkedve intéz kvázi szerelmi vallomást boldogsága forrásához, a boroskulacshoz. A sok nyelvi leleménnyel megírt vers a bordalok szokásos gondolatait hordozza: az öröm társa a bor, de a bánatban is ez az egyetlen gyógyír.