József Attila életműve sokszorosan rendhagyó. Élete is, költészete is: kísérletek sorozata. A megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtotta a legkülönbözőbb haladó politikai mozgalmak felé. József Attilának személyes élménye volt a „világhiány” megélése: apátlan-anyátlan árvaként elveszítette saját, eredeti világát, az új pedig (ahová szociálisan emelkedett) számára mindvégig földolgozhatatlan maradt. Mindenekelőtt a tradícióhiány okozta bizonytalanság magyarázza gyakori váltásait és visszakanyarodásait, azt, hogy művei nem egyenes vonalú fejlődés lineárisan egymásba kapcsolódó láncszemei, hanem - igazodva mindenkori élethelyzetéhez - az aktuális ellentmondások változó formájú és szerkezetű kiegyensúlyozásai. 

József Attila sorsa utolsó éveiben egyre reménytelenebbé, kilátástalanabbá vált, költészete viszont egyre nagyobb magaslatokra jutott. Jellegzetes témakörei kiteljesedtek, költeményei leegyszerűsödtek, klasszicizálódtak. Komplex képeiben többféle jelentéstartalom ötvöződik. Verseiben személyesen átélt, de általános érzület megfogalmazására törekszik.

Személyes válságának okai:

• Elmagányosodás (mind társadalmilag, mind magánéletileg)
• A költészetét nem ismerik el
• Anyagi bizonytalanság
• Súlyosbodik az idegbetegsége

Közéleti válságának okai:

• A radikalizálódó társadalmi légkör. A költő toleráns, a szelíd értelem által vezérelt viselkedésminta mellett emel szót. Az embertelenséggel szembeni legfőbb fegyvere az öntudata.
• politikai válság: a polgári szabadságjogok csorbulása, a szélsőjobboldali eszmék terjedése

 Létösszegző verseiben megszólal a rend hiánya világban, az otthontalanság, a fenyegetettség, és a mindezekre reagáló megfelelő emberi,erkölcsi magatartás kialakítása. 

Önsors-verseiben tragikus egyéni sorsával néz szembe. Gyakori a második személyű, önmegszólító fogalmazásmód, a szűkszavúság, a végérvényességet sugalló kijelentésmód. Biztonságot és menedéket keres, megjelenik a bűn és büntetés kérdése is. Életét mérlegelve rádöbben, hogy nem tudott olyan szabad életet élni, amilyet szeretett volna, mindig ellenállásba vagy visszautasításba ütközött (mind társadalmi, mind személyes életében).

A Levegőt! (1935) versindító helyzetében a külvárosi táj, az este, az elhagyatottság motívumaival jellemzett világban jelenik meg a költő, aki „hazafelé” tart (haza: többjelentésű szó, otthon és ország jelentésben is értelmezhető a szövegben.) A külvárosi táj nemcsak a munkásosztály és a parasztság sorsának egyetemes jelképe itt, hanem minden olyan osztályé és rétegé, amely a demokratikus értékek mellé állítható. Annak a mind totálisabbá váló jogfosztottságnak a képei jelennek meg, amelyek a legelemibb emberi szabadságjogokat is felfüggesztik, s az ország egészét, a nép egészét kergetik a totális diktatúrába.

A lírai hős közvetlen jelenléte mindvégig hangsúlyos. A hangsúlyozott személyesség, a meditáción átütő szenvedélyes előadásmód felerősíti azt az alapgondolatot, hogy az emberi személyiség létezését elemi veszély fenyegeti. A nyomor kettős teherként nehezedik az emberre: egyrészt a fizikai, biológiai létezés, másrészt a társadalmi létezés korlátozottságaként. E kettőt fogja egységbe a vers címét adó kiáltás.

A lírai hős kiábrándultságának is hangot ad. A gyermekmotívummal hangsúlyozza, hogy már akkor is érték józanító csapások, hogy már gyermekfejjel tudnia kellett, hogy más a valóság és más az ideális állapot („messze anyám” – „ezek idegenek”). A gyermek korlátozott helyzetével kerül szembe a felnőtt helyzete. A felnőtt nem tűrheti, hogy elképzelései és a valóság között semmi átfedés ne legyen. A kezdő kérdésre („Ki tiltja meg, hogy elmondjam...”) a vers elmondja, hogy szinte minden tilt és korlátoz, hogy levegőtlenség fojtogat. Az utolsó két szakaszban a felnőtt ember az egyetlen méltó magatartással oldja fel e helyzetet: világgá kiáltja, hogy „szívünk” és „elménk” egyaránt csak a „szabadság” rendjében létezhet emberhez méltó módon. Ez az új rend teszi majd lehetővé a személyiség gazdag kiteljesedését:

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

 A Dunánál (1936):

A kiinduló vershelyzet a szemlélődés, amely rövidesen meditációba hajlik – ez a világ megértéséhez szükséges adekvát magatartás. A Duna egyszerre konkrét és jelképes értelmű a versben. A folyó látványa indítja el a meditációs helyzet felvázolása után a lírai én gondolatmenetét. A folyó azonban a legősibb bölcseleti attribútum, már Hérakleitosznál a pantha rhei gondolatában az állandóság és változás egységének kifejezője. A Duna azonban a vers kontextusát tekintve, illetve a költemény alkalmi jellegéből is következően a környező népek – eltérő történelmi sorsuktól függetlenül – egységét és egymásrautaltságát is jelképezi. Nem utolsó sorban azonban kifejezi a József Attila-i szemlélet és világértelmezés tágasságát is. Az első rész változatos víz-toposzai (folyó, eső) az idő, a történelem összetett, állandóan alakuló, fejlődő voltát jelzik. Rendkívül sokrétű filozófiai–eszmetörténeti gondolatot sűrít össze a második rész harmadik versszakában József Attila. Éppúgy föllelhetjük itt a bergsoni időfelfogást a szubjektív és objektív időről, a tudat mozgófényképes jellegéről, mint ahogy Freud tudatalattiról szóló tanítását, illetve Jungnak az archetípusról alkotott elképzelését is. A második részt szervező kép az egy, az egység, a keleti filozófiák tanításához éppúgy kapcsolódik, mint Plótinosz (hellenisztikus filozófus) gondolataihoz, aki mindent az Egyre vezetett vissza. A harmadik rész, mely a tárgyból levonható magatartásformát és mintát tartalmazza, erőteljes kezdősorával a történelmi–szociális egységet hangsúlyozza, 1936-ban, az erősödő fajelmélet időszakában hittétel az embereket, emberiséget a fajon, származáson túl összekötő lényegi összetartozás mellett. A lírai én egyúttal föllép a szelektív emlékezet és történelemfelfogás ellen, lett légyen az osztályszempontból teleologikus, avagy a nemzeteszme jegyében kisajátított. Úgy véli, a történelmi korokat csak távolról visszatekintve lehet értelmezni, a jelen történelmét nem lehet megítélni. A múlt bevallása (elfogulatlan felmérése) lehet a kiindulópontja a jelen cselekvésének, egyúttal a múlt tanulságul szolgál a sorsunk tudatos alakításában. A származástól, múltbeli sérelmektől független, a jövőre és nem a múltra koncentráló, ellentét helyett összefogáson alapuló viselkedésmód lehet a jobb jövő kulcsa („rendezni végre közös dolgainkat”). A zárlat hangsúlyosan elhatárolódik a nemzeti eszmétől („mai magyarok”), helyette az általános emberi értékek mellett helyezi le voksát („én dolgozni akarok”). 

Tudod, hogy nincs bocsánat (1937):

Az első két versszak kétféle etika szembeállítása, elutasítva a megbánás gyermeki gesztusát, s vállalva a következményeket. A bűn a személyiség kiteljesítésének elmulasztása. Az 5., 6., 7., 8. versszakban olvasható a rossz szerepek felsorolása, amiből logikusan következik a folytathatatlanság érzése. Társadalmi és etikai felszólítást intéz önmagához: „maradj fölöslegesnek, (...) s ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg”. Saját erkölcsi mércéjét azonban nem sikerült érvényesítenie, amikor társadalmi korlátokba ütközött, akkor mindig ő engedett az elveiből. Az utolsó versszakban felvillantott lehetőség kettősen értelmezhető. Egyrészt az elvek feladása, azaz az önfeladás révén lenne folytatható csak az élet, illetve ha a szerelmet hangsúlyozzuk, akkor az emberi kapcsolatok megtartóereje emelhetne ki a tragikus léthelyzetből. (A nyitott befejezés kései verseinek gyakori sajátossága.)

 Karóval jöttél (1937):

A lírai én és a világ tragikus antitézise valójában a világgal, környezettel való nem mindig indokolt konfrontációból fakad. A lírai én a végső szembenézéskor ezt az ellentétet nem háríthatja át a világra mintegy önmagát felmentve az életkudarc alól. Az önmegszólító vers egyben létösszegző mű is, s felfogható párbeszédként gyermek és felnőtt énje között. A gyermeki vonások (dacos szembenállás a világgal, feleselés, kiszolgáltatottság, kreativitás, világmegváltó vágyak) és a felnőtt jellemzők (mindentudás, irónia) egyszerre igazak a lírai én jelen állapotában. A teljes társtalanság, a sikertelen szociális kísérletek, az önmarcangolás, a nincstelenség logikusan vezetnek az egyetlen lehetséges befejezéshez, a halálhoz („hajtsd le szépen a fejedet”).

 Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű vers valószínűleg a költő utolsó költeménye. Ugyancsak létösszegző vers, de alapgesztusa már a búcsúzás. A végső megnyugvás rezignált szavaival veszi tudomásul az én, hogy nem térhet ki sorsa elől: „E föld befogad, mint a persely”. A feleslegesség-élmény oly mértékben uralja a szövegteret, hogy a rokon verseket jellemző önvád teljesen hiányzik. A lírai én úgy látja: nem tehet mást, mint hogy tudomásul veszi haszontalanságát, és legfeljebb az enyhíti sorsa tragikumát, hogy egyedül magát tartja menthetetlennek. A vers felütése egy meditáció eredményét összegezi: „Ime, hát megleltem hazámat”. Ez a megvilágosodás, felismerés a vers alapmondata. E versmaghoz kapcsolódik, ezt magyarázza a költemény minden további állítása. Az én által meglelt „haza” a sírhely - de már halálának sincs értelme. Az ifjú József Attila még azt írta: „halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”, most viszont: „halálom is hasztalan”. Mert nincs szükség az „új világ” után áhítozó költőre, ahogy a „vashatos”-ra, a „vasgyűrű”-re sem: nem kell semmi olyan, ami szilárd, megbízható, de értéktelen. „Bolondot játszottak” vele, sokat vétettek ellene, holott „velük / voltam volna én boldogan”. A zárlat mélységes magányt, reménytelenséget sugárzó képében az is felismerhető, hogy a világnak, a közösségnek továbbra is javát óhajtja a lírai én.