Hogyan idézi meg Petri György József Attilát Vagyok, mit érdekelne és A Dunánál c. verseiben? 

Petri György a posztmodern magyar líra egyik legjelentősebb alakja. Költészete nem csupán líratörténeti szempontból, de alighanem társadalmi-politikai felforgató erejét tekintve is az egyik legprovokatívabb életműve a XX. századi magyar irodalomnak. Lírája a magánélet, a politika és a történelem mindennapi, ám érzékien intenzív megélésének metszéspontjában fókuszálta a költői személyiséget, és alakította a versekben megszólaló hangot.

Petri György (1943–2000) Budapesten született. A költői pálya már egészen fiatalon vonzotta: első – József Attila hatását tükröző – versei a hatvanas évek elején jelentek meg, első kötetében (Magyarázatok M. számára, 1971) azonban már kidolgozott, egyéni költői világot tárt az olvasók elé. Bár egy ideig magyar–filozófia szakos hallgató volt, diplomát nem szerzett, így megélhetését kénytelen volt alkalmi munkákból biztosítani, miközben egyre nyíltabb ellenzéki állásfoglalása miatt harmadik kötetét (Örökhétfő, 1981) már csak szamizdatban tudta megjelentetni. Ugyanettől az évtől részt vett a Beszélő című illegális folyóirat szerkesztésében, amely a következő években a legfontosabb szamizdat kiadványok egyikévé vált, noha szerkesztői ki voltak téve a hatóságok zaklatásainak.

Petri költészetét köznapi versbeszéd, a bárdköltői hagyomány tudatos elutasítása, a pátosz és irónia együttes jelenléte, nyelvi játékosság jellemzi (ugyanakkor számos fontos verse – elsősorban A kis októberi forradalom 24. évfordulójára – így is része lett a nemzet történelmi tudatának, kollektív önreflexiójának). Verseinek formavilága élesen eltér az addig megszokottól. Radikálisan átértelmezte a hagyomány által felkínált költői mintákat, művei mégis tudatosan építenek a tradícióra, intenzív szövegközi párbeszédet folytatnak. Prózahatású verseiből a ritmus, a kiegyensúlyozott arányosság sem mindig hiányzik: a néhol – kiváltképpen verszárlatokban – előforduló harmonikus megoldások a klasszikus szépség iránti fel nem adott igényéről tanúskodnak.

Korábban az  irodalmi  köznyelv   középpontjában  az  én  állt,  mely  állított valamit, pl. univerzálékat: nemzet, nép stb. Petri belátása szerint nem létezik nép, nemzet stb. A különbözőségek neveznek meg bennünket. Petri a nyelv szakadásos jellegéből csinál költészetet. Nem kiépíti az értelmet, hanem bontja. Azonban nem  metaforátlan  nyelvet használ,  hanem  leépíti a metaforákat. Ebben a költészetben az egyik alapvető elem az irónia. Ez olyan magatartás, mely érdekelt abban, hogy egynél  több  igazság  jelenjen  meg  a  diskurzusban (főleg  szabadsághiányos rendszerekben). Az irónia egyedül a szabadság gondolatát nem érinti. A Petri-szövegek stílusrétegek  együtteséből  jönnek  létre. A  nagyon eltérő nyelvi regiszterek egymásba reflektálnak, együtt vannak jelen.

A Vagyok, mit érdekelne című költemény Petri kései költői hitvallása, amely József Attila Ars poeticájával teremt kapcsolatot ("Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?"). Nemcsak a jelölt-jelöletlen idézetek, bizonyos motívumok, de az alapprobléma is az Ars poeticából származik. A költői létezés, az én mint költő áll a vers középpontjában, aki helyét az alkotás totalitásában találja meg. Ebből radikálisan kiterjesztett költészetfogalom következik – a versből semmi sem záródik ki, a „nemlétezés” mozzanatai a költői alkotás anyagaként, verssé formálva nyernek létjogosultságot. Ezt jelzi a hétköznapi dolgok beemelése a szövegbe ("füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés"), illetve nyelvi szinten a szaknyelvi (manager, stadion, kezdőrúgás, diagnózis) ill. a vulgáris kifejezések megjelenése (sellőpicsa, frászkarika). A hétköznapi élet, örömök, illetve a közéleti tevékenység látszatmegoldásnak bizonyulnak – azonban a költészet univerzális, a világ minden aspektusát magában foglalja. József Attila Ars poeticájában a költő hivatásaként a közéleti tenni akarást jelölte meg, azaz (Petőfihez némileg hasonlóan) valamiféle váteszként jelenik meg. Bár Petri is jelzi, hogy a külvilág számára elsősorban költőként létezik, de a közéleti hatást egyértelműen elveti – igaz, a legfőbb cél, a szabadság, megmarad. A zárókép (a kivénhedt sportoló nevetséges látszatténykedése) és a vers több eleme is folyamatosan bontja a téma emelkedettségét, és hangsúlyozza azt, hogy a költészet nem valami magasztos dolog ("ez nem kérkedés"), hanem jót-rosszat integráló valóság.

A Dunánál c. vers egyértelműen megidézi József Attila hasonló című művét. J. A. nagyszabású szintézise a Duna központi toposza köré szervezve fogalmaz meg gondolatokat a történelmi múlt, jelen és jövő összefüggéseiről és egymásra hatásáról a közéletben és az egyéni sorsban egyaránt. Végkövetkeztetésében a különböző népek sorsának összefonódását, a megbékélés és újjáépítés szükségszerűségét hangoztatja. Petri e gondolatok jelentős részét dekonstruálja – nem a hitelességüket kérdőjelezi meg, hanem a megvalósíthatóságukat. Költőelődjét mint nagy idealistát idézi meg, és keserűen veszi tudomásul, hogy nagyszabású elképzeléseinek ma sem látható semmi realitása. A vízen úszó dinnyehéj szerepét a "szar" meg az "ipari szenny" vette át, a nagy folyam bár időtoposz, de negatívumok kötődnek hozzá (a folyóba lőtt zsidók, környezetszennyezés). A második rész személyes élménye összecseng J. A. versének második részével, de Petrinél újfent a szubjektív emlékek mulandósága kerül előtérbe ("ujgazdagok lepték el") – egyedül a temető (halál-, pusztulásszimbólum) maradt meg érintetlenül. Itt Csokonait is reminiszceálja a szöveg, kimondatlanul a remény pusztulását sugallva ("Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!"). Az utolsó részben jelennek meg a konkrét közéleti gondolatok: a Duna-menti konföderáció lehetetlensége, a „rendezni végre közös dolgainkat” helyett „ésszerű megbékélésre semmi remény”, az értelmes, racionális megfontolások helyett a „nemzeti tébolyda”. Az ész azért nem tudja megoldani a problémákat, mert félredobják. A keserű zárlatban a lírai én oda jut, hogy „jövő nincs” emiatt, s az ember számára a horatiusi carpe diem marad az egyetlen járható út. Vagyis közösségi cselekvés nincs, a társadalom életére nincs hatásunk, csak a magunk életét próbálhatjuk többé-kevésbé kiélvezni, mintha nem lenne holnap.