Kosztolányi a Nyugat első nemzedékének jelentős alakja, költő, prózaíró, műfordító, esszéista. Életművét átszövi a játékosság, a gyermeki látásmód, a mulandósággal való elégikus szembenézés. Költészetére jellemző az impressszionizmus, mely filozófiai tartalommal párosul. Ady küldetéstudata és Babits erkölcsi követelései távol állnak tőle, inkább az esztétikum irányította művészetét.

A szegény kisgyermek panaszai c. verskötettel robbant be az irodalmi köztudatba. Ennek szövegei egy ciklust alkotnak. Gondolati alapja a tudattalan eszméje, amelynek tartalmához a gyermeki élmények újraélésével lehet közel jutni. A versekben egymás mellett létezik a gyermeki és a felnőtt látásmód, ez többszólamú szerepjátékra ad lehetőséget. A kötet nyitó darabja a Mint aki a sínek közé esett... kezdetű szöveg, amely az emlékezés pillanatát és módját rögzíti. Úgy idézi fel emlékeit a lírai én, mint ahogy a halál pillanatában az ember előtt lepereg egész élete. A pillanat szimbolikus: élet és halál határhelyzete, a végtelen múlt és a véges jövő ütköztetésének pillanata. Ez a helyzet éleslátást hoz ("lát, ahogy nem látott sose még"). A halál mint viszonyítási pont meghatározza az egész kötetet: szembenézés a múlttal, az összegzés igénye, mulandóság. A halál gondolata rettentő, de ez az élmény teszi igazán értékessé a múlt szép szeleteit. A Mostan színes tintákról álmodom... kezdetű versben egyszerre van jelen a gyermek és a felnőtt nézőpontja, s mindez az írással (irodalommal) kapcsolódik össze. A gyermeki ábrándozást és a felnőtt költészetet a színek igénye kapcsolja össze, ami a szabad alkotás örömével társul. Fontos rétege a szövegnek a vágyakozás: írnék, akarok szavak halmozása, túlzások. A különböző színekhez az impresszionizmus eszközeit felhasználva önkényesen kapcsol képeket, hangulatokat. A színek a sárgától (vidámság, szerelem) az aranyig ívelnek (anya), a játéktól az emelkedettségig jutva. A zárlat játékos (kiszínezném - többjelentésű szó), de egyben komoly is. A felnőtt számára a költészet jelenti a színeket, az élményeket, amelyek (úgy tűnik) jelenleg hiányoznak az életéből.

A Boldog, szomorú dal klasszikus számvetés-vers. Már a cím is két ellentétes minőséget fogalmaz meg, s ez a kettősség végigvonul a szövegen. A hiányzó kötőszó többfajta értelmezést is lehetővé tesz: és (egyidejű érvényesség), de (ellentétes értékek). A vers szerkezete aszimmetrikus, az első, hosszabb részt a "de" kötőszó választja el a második résztől. Ezek hangulati tartalma is eltér. Az első részben a lírai én leltárszerűen számba veszi elért javait az anyagi értékektől a szociális, családi javakon át a társadalmi elismertségig. A birtoklást kifejező igék halmozása azonban már előre jelzi, hogy mindezen értékeket azért sorakoztatja fel a lírai én, hogy elleplezze vele valami más gyötrő hiányát. Nem véletlen, hogy a felütés Berzsenyi Dániel Osztályrészem c. versét idézi meg ("Van kies szőlőm, van arany kalásszal / Biztató földem...."), amelynek lényege a megállapodottság mellett létező fájdalmas hiányérzet. Az első rész több pontja is előre jelzi a második részben kibontakozó problémát ("Szivem minek is szomorítsam?"). A második részben nemcsak a higgadt, elégedettséget kívánó hangnem változik meg gyökeresen (szenvedélyes, szenvedő lesz), hanem a nézőpont is: a felnőtt helyett itt a gyermek idéződik fel (kincskeresés). A képhez az éjszaka időtoposza is kapcsolódik, amely a szorongás, félelem, veszély, bizonytalanság ideje. Hogy mi is hiányzik a lírai énnek, nem derül ki egyértelműen - valami régen értékesnek vélt dolgot "ás", keres, feltehetően a saját lelkében, sikertelenül. A vers értelmezhető úgy is, hogy a boldogság (első rész) szemben áll a szomorúsággal (második rész), de felfogható úgy is, hogy a két minőség egyszerre érvényesül, s egyik rész sem csupán boldog vagy szomorú. Az emberi létezés sem kapcsolható pusztán az egyikhez. A vers akár úgy is értelmezhető, hogy az első rész elégedettségét meghaladja a második rész lázas bizonyosságkeresése (vagyis nem tespedezik a polgári kényelemben, hanem többre vágyik) - ilyen értelemben a végkicsengés pozitív is lehet.

Az Őszi reggeli c. vers az ősz toposz két ellentétes jelentését egyszerre használja fel (bőség és elmúlás). A verskezdő "ezt" névmás előrevetíti a szemlélődő magatartást. A szó utalhat a gyümölcsöstálra, de a léthelyzetre, sőt magára a versszövegre is. A mű első részében a gyümölcsök leírása drágakő-képekhez kapcsolódik, így hangsúlyozva az ősz gazdagságát. A "részvéttelen" szó viszont egyértelműen jelzi, hogy ez a pompa nem a lírai énnek szól - a természet részvétlen az emberi halandóság iránt. A zárlat a statikus csendélet után megjeleníti az időbeliség tapasztalatát is, jelesül a mulandóságot. Az utolsó kép (arany kéz) visszacsatol a kezdő drágakő-képekhez, így a szöveg a saját időbeliségével szembesülő beszélő válaszaként értelmezhető. A mulandóságra adott válasz elégikus, belenyugvó. A zárlat egyúttal újraértelmezi a kezdő képeket is: az őszi gyümölcsök pompája is mulandó.

A Halotti beszéd a 20. századi magyar líra kiemelkedő darabja. Címével és felütésével első magyar nyelvű szövegemlékünket idézi meg, és tartalmilag is hozzá kapcsolódik (az ember elmúlásának fájdalma). A nyelvi eredethez való csatolás az örökérvényűséget erősíti. A vers központi gondolata a második versszakban jelenik meg: "Ilyen az ember. Egyedüli példány." A szöveg ennek az állításnak a variációs sorozata. Ezért fájdalmas az elmúlás: olyan érték pusztul el, amely soha, sehogyan sem pótolható. Nem véletlen, hogy a halottról nem tudunk meg semmit - a szöveg általában az emberről szól. Értékessége egyediségéből fakad. Az eredeti Halotti beszédhez képest ebben a szövegben a halál nem közös sorstapasztalat, hanem egyedi esemény, ezért katasztrófa. Viszont általános tapasztalat az értékvesztés. A zárlat ezt a tapasztalatot (nyelvi eszközökkel) a mesék világához kapcsolja, illetve az emlékmű képpel magasabb szférába emeli.

A Hajnali részegség a létértelmező versek sorába illeszkedik. Háttere a világ töredékességének tapasztalata, a gondviseléshit megrendülése. Ez a szöveg is a mulandóság nézőpontjából kérdez rá az élet értelmére. Műfajilag a rapszódiához és a vallomáshoz is kapcsolódik. A beszédhelyzet intim, de szorongó állapotból indul (otthon, este, ideges álmatlanság), nyelvileg is a meghitt beszélgetéseket idézi. A másikhoz való odafordulás szinte észrevétlenül válik önmegszólítássá, a beszámoló megvilágosodássá. A helyszínek és az időpontok is topikusak: a helyszín a saját belső szférából (szoba) halad a legszélesebb körig (égbolt, mennybolt), az időpontok is kitüntetettek: hajnal (határhelyzet, újrakezdés), 50 év (az élet fele, ősz, hanyatlás). A lírai én az égbolt csodái, az ott gyermeki látásmóddal elképzelt pompás bál láttán ébred rá saját élete kisstílűségére, s ismeri fel egy autentikusabb, hitelesebb lét lehetőségét. A szöveg végkicsengésében a hangsúly a saját lét értelmezésének lehetőségein, a helyzetre való ráébredésen van. A lírai én ráeszmél vendég-létére (átmenet az otthonosság és az otthontalanság, az ismerősség és az ismeretlenség között), ez azonban nem tragikus, inkább megrendült és emelkedett érzés.