Élete, egyénisége:
Petőfi Sándor 1823. január 1-jén született Kiskőrösön. Szülőföldje több versének témája, az alföldi táj egyúttal a szabadság jelképévé is vált számára. Helyzetdalaival (melyekben egy-egy paraszti személy bőrébe bújva, a népköltészet hangját imitálva szól hétköznapi témákról) nagy sikert aratott. Elbeszélő költeményei is népszerűek voltak (János vitéz, A helység kalapácsa, Az apostol). Szerelmi és hitvesi lírája (Szendrey Júliához írt versei) új hangot hozott. Az 1840-es évek közepén magánéleti gondjai kedélybeteggé tették, ezen időszak termése a Felhők c. versciklus. A Felhők válságkorszaka után cselekvésvágy fogta el, belevetette magát az irodalmi-politikai életbe. Közben Szendrey Júliával szerelmi házasságot köt, s Arany János személyében igaz barátra lel.
1848 januárjától Petőfi a forradalomvárás lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben. Március 15-ének egyik vezetője, hőse, de az elért politikai eredményeket kevesellte.
Forradalmi látomásköltészete:
A nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott Petőfi gondolkodásában. Költészetében felerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal. Látomásversei közül legjelentősebb az Egy gondolat bánt engemet…
Egy gondolat bánt engemet…:
Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja Petőfi az 1846-os esztendőt. Az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszú folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásában utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután két metafora (fa, kőszirt) fejezi ki a költő óhaját (nagyszabású halál). Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. A „Világszabadság!” önálló verssorba kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének. A felzaklatott költői képzelet a közvetlen összecsapás vad forgatagába vezet. A költői erkölcs elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált. Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív megsemmisülés, mert maga a hősi halál ténye is szolgálat. Nem az egyéni érdem számít (ezt jelzi a közös sír), hanem az elért cél.
1846 után jut el Petőfi egy újfajta költő-ideál kialakításáig, egy új művészeti hitvallás hirdetéséig. Romantikus „költő-apostollá” válik. E hitvallás legjelesebb képviselője az A XIX. század költői című verse.
A XIX. század költői (1847):
E verse szerint a költő Isten küldötte, „lángoszlop”, mely valaha a zsidókat vezette azt egyiptomi bujdosás során, a költészet pedig politikai tett. A költők kötelessége a népet elvezetni Kánaánba, az ígéret földjére. Ezt az eszményt, ezt a szent és nagy küldetést állítja követelményként századának költői elé. Ennek érdekében szenvedélyes indulattal érvel és bizonyít: tiltással figyelmeztet a feladat rendkívüliségére (1. vsz.: a magánélet bajai-örömei nem lehetnek téma), meghatározza a népvezér-költők szerepét (2. vsz.: vezetni a népet a jobb jövő felé), felháborodottan átkozza meg a gyáva és a hamis, hazug próféták magatartását (3-4. vsz.). A látnok-költő ezután feltárja a jövendőt: költői képekkel írja körül az elérendő cél, a Kánaán jellemzőit (5. vsz.: anyagi és jogi egyenlőség, hozzáférés a szellemi javakhoz mindenki számára). A cél elérése nem kétséges, a prófécia beteljesülése bizonyos, de az időpont bizonytalan. A költő itt már nem láttatja önmagát az elkövetkező időben, nem szól személyes részvételéről, sőt a „talán” tétovasága jelzi, hogy „munkájának” eredményét nem fogja megérni (6.vsz.). A költemény mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul, mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert: a próféta szerepe nem a beteljesülés átélése, csupán ennek hirdetése. A biblikus motívumok áthatják a verset, s politikai meggyőződést a vallásos hit magasába emelik, a látomás ars poeticává avatják.
Nemzeti dal (1848):
1848. március 13-án írta Petőfi, eredetileg arra a népgyűlésre, melyet a pesti ifjúság 19-én akart megtartani. Az események azonban felgyorsultak, a bécsi forradalom hírére 14-én Petőfiék cselekvésre szánták el magukat. Másnap reggel a Pilvax kávéházban olvasta fel a szerző a művet, s ezzel a Nemzeti dal elindult hódító útjára. A versszakok törzse és refrénje úgy áll egymással szemben, mint a személyes felkiáltás és a közösség visszhangja: százezrek egyetértése a felhívó szózattal. A felszólítás hatásosságát cél és érvelés nagyfokú egyszerűsítése révén éri el. Múlt és jelen elementáris erejű szembeállításával (a rabság és szabadság ellentétével) mozgósít a jövőre. S „nemzeti” a dal, hiszen egy új életre, öntudatra ébredt közösség első önkifejezése, önmegnyilvánulása: a politikailag csak most formálódó, nemzetté csak válni készülő nép nevében szól.
A vers a jelen – múlt – jelen – jövő idősíkokat váltogatja. A bevezetésben a magyarságot szólítja meg Petőfi, és egyszerű választási lehetőséget vázol fel: szabadság vagy rabság. A választás evidens – nem is a szabadságot, hanem a szabadságért vívott küzdelmet kell választani („fényesebb a láncnál a kard”). Aki nem hajlandó életét áldozni a honért, az „sehonnai bitang ember”. A múltbéli szabadságot is érvként hozza fel („kik szabadon éltek-haltak, szolgaföldben nem nyughatnak”). A záró két versszak a jövőbeni győzelmet idézi fel: a haza számára ez a gyalázat lemosását, az egyén számára az utókor elismerését jelenti.
