Várady Szabolcs 1943-ban született Budapesten. Magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett. Az Európa Könyvkiadó felelős szerkesztője, majd főszerkesztője, A Holmi c. folyóirat versrovatát szerkesztette. Versek és műfordítások mellett tanulmányt, kritikát és számos színpadi produkcióhoz dalbetéteket, valamint operalibrettót is írt. A hazai irodalmi élet jelentős alakítója. Két vékony verseskötet után 2003-ban, hatvanadik születésnapjára 566 oldalon, A rejtett kijárat címmel jelent meg gyűjteményes kötete.
„Világvégi elegancia.” E szóval jellemezte Réz Pál a 80-as évek elején Várady Szabolcs költészetének stílusát, ízlését. Ez a mesteri formákra és a rezignáltságra is vonatkozik. A dolgokat közelről, de tőlük függetlenedve szemléli. Az elegancia, a tartózkodás és mindehhez a humornak egyfajta kesernyés változata jellemzi leginkább Várady Szabolcs költői életművét. Verseit egyszerre hatja át az indiszkrécióig menő személyesség és az élményekkel szembeni tartózkodás. Számára sohasem maga a szituáció a meghatározó élmény, hanem az élmény emléke, amelyet csaknem mindig általánosít. Műveltség, igényesség, kedvetlenség és irónia jellemzi szövegalkotását. Elutasítja a költői és a nem-költői nyelv szembeállítását, a költői tevékenység misztifikálását (mondván: a költészet is csak egy a hétköznapi cselekvések között), és alapkérdés nála a hagyományos költőszerepek ironikus elutasítása. Nincs isteni ihlet, nincs fontoskodás, nincs váteszi hang. Várady versei nagyrészt leírhatók a színházak, kávézók, vagy tágabban a körúton belüli Budapest hangulataival. Apró megfigyelések, hétköznapi problémák kerülnek elő az alapvetően kritikus, bizalmatlan szövegekben. Füstös szobák, a világot megváltani igyekvő, magukat és érveiket a legkomolyabbnak gondoló bölcsészek jelennek meg a szövegekben. Mindenki költő és filozófus, és mindenki szerelmes, kapcsolatok fájdalmas sokszögeit hozva létre. Ennek a témának egyik legismertebb szövege a Székek a Duna fölött c. vers.
Székek a Duna fölött
Az a két szék a maga módján
nem is volt csúnya. Kár, hogy a rugó
kiállt belőlük, és hogy a kárpit
olyan reménytelenül koszos volt.
De széknek székek, sőt. Abba a lakásba?
Vittük tehát, jobbára a fejünkön,
az Orlay utcából az egykori
Ferenc József, ma Szabadság hídon át
a Ráday utca 2-be, ahol P. lakott
az idő tájt (nyomait lírája őrzi).
Egy szék is, hát még kettő, alkalmas
lehet sok mindenre. "Két költő a hídon,
fejükön székekkel" - elképzelhető egy
kép ezzel a címmel. Remélem, tárgyilagos
kép volna, nem valamiféle
átszellemítés. Az a két szék,
fontos, hogy ezt megértsük, semmiképp sem
glória a fejünkön. A híd közepe táján
- de nem azért, hogy bármit is bizonyítsunk -
leültünk rájuk. Különösen az egyik-
ből állt ki a rugó, nem tudom, melyikünknek
jutott az. Mindegy, aligha lehetne erre
a későbbieket visszavezetni. Kellemes
nyári este volt. Rágyújtottunk,
élveztük a lakályosságnak ezt a,
mondhatni, szokatlan formáját.
A székek aztán
egy darabig szolgáltak becsületesen: ők voltak a
székek P.-éknél. Hanem az ember
jobbra vágyik, mint ami van: a székeket
beadták egy kárpitoshoz. A lakást is
elcserélték, az elsőt kényszerből, a másodikat,
mert nem szerették. Manapság
ritkábban jövünk össze náluk. Sok minden
közrejátszik. G. elhagyta A.-t
(P. feleségét), aztán M. (B. felesége)
szakított velem, majd G.-től elvált a másik
M. (G. felesége) és hozzám jött (közben B.-ék
is különváltak), P. öngyilkos lett és azóta
félig-meddig szanatóriumban lakik,
nem beszélve a világhelyzet változásairól,
és különben is: nincs hova leülni.
A vers kiindulópontja a lehető leghétköznapibb dolog: két rozzant szék, amelyet két költő-barát (Várady és Petri) cipel át egyik lakásából a másikéba, Budáról Pestre. Pontos helyszíneket ad meg a szöveg, még lakáscímet is, ami a város, a háttér valószerűségét és fontosságát jelzi. A székekre leülnek a hídon: a lakályosság szokatlan formája ez – tágabb értelemben maga a város is otthon, az élet mindennapi, jól ismert, szeretett színtere. Pillanatkép ez a vers a híd közepi, kellemes napsütéses, szinte időn kívüli pihenésről. Az időn kívüliséget hangsúlyozza a vers végén a később történtek szinte követhetetlen halmozása: a lakások és a párkapcsolatok állandó változása, amit még zavarosabbá tesz a kezdőbetűk használata. A társas kapcsolatok szövevényes volta a közösség kvázi családként való funkcionálását jelzi. Belejátszik a szövegbe az irodalomra (művészetekre) történő reflektálás is: saját magukat festményként látja szinte; evvel kapcsolatban pedig a klasszikus, váteszi költőszerep kategorikus elutasítása (nincs glória, nincs dicsőség, a vers nem egy dicső tettet, eszmét örökít meg). A nagyszabású dolgok helyett a lét lényege az apró, hétköznapi események, s az ezekre való, kissé ironikus visszaemlékezés. Az egyén integritásának megőrzése a privát kapcsolatok (szerelem, barátság) minőségének megóvásán alapszik. A barátság és a szerelem egyébként is kitüntetett témája Várady Szabolcs lírájának, mely lehetővé teszi a privát szféra autonómiájának megőrzését is és a mélyebb, illúzióktól meg nem kísértett önismeretet.
Várady költészetének az egyik nagy témája a többé-kevésbé zárt társasági élet. Csakhogy ez a világ mindig múlt idõben jelenik meg, a jelen lezártságával szemben az élet mindig az, ami már megtörtént. Ezt tematizálja a Vécétartály-villanella is.
Vécétartály-villanella
Felébredek úgy negyed négy körül.
Meghúzva nincs, de mégis jön belőle:
a vécétartály magától ürül.
Az ilyesminek ugyan ki örül?
Az ember este kifacsarva dől le,
s arra ébred úgy negyed négy körül,
hogy kísértet jár, vagy pláne leül.
Na nem, ez aligha telik ki tőle!
A vécétartály magától ürül.
De hát jobb-e kísértettelenül?
Mintha egy halottalan temetőre
ébrednék fel úgy negyed négy körül.
Visszaaludni mikor sikerül?
A világ veszélyekkel teleszőve.
A vécétartály magától ürül.
Hogy is ne félnék éjjel egyedül?
Mit tudhatom, mi jön még? Mért, mi jönne?
Felébredek úgy negyed négy körül,
a vécétartály magától ürül.
Voltaképpen alkalmi vers ez, ahol az élet apró abszurdjai válnak a versírás alkalmává. Nem a költõi személyiség kifejezése, hanem a kínálkozó anyagban rejlõ poétikai lehetõség a versírás indító oka. E versben a kiinduló helyzet nagyon hétköznapi, már-már alpári: az éjszaka magától ürülő vécétartály. Ezt klasszikus formába öntve, s a lét súlyosabb kérdéseivel, problémáival ötvözve írja le. „A világ veszélyekkel teleszőve”; „Mit tudhatom, mi jön még? Mért, mi jönne?” – részint a lét kiismerhetetlensége, veszélyes volta jelenik itt meg, részint az a kérdés, hogy kell-e, érdemes-e ezen egyáltalán tanakodni. „Mintha egy halottalan temetőre / ébrednék fel úgy negyed négy körül.” – a világ érdemi része a zavarosság, a félelem, a fura jelek, ezek nélkül nem volna valódi az élet. Ironikus, szatirikus hangnem jellemzi a verset.
A világkép komorságát (vagy inkább a rezignációt) sokszor nyelvi játékossággal, s azzal a sztoikus, sosem frivol bölcseleti alapú humorral oldja a költő, amelynek egyik bravúros darabja a filozófiai töredék alcímmel ellátott verse, A lábról.
A lábról
Filozófiai töredék
A témám: a láb.
Nem adom alább!
Mindennek van lába, vagyis valami, amin áll.
De a lábnak nincs lába, csakis rajta állnak.
És ha történetesen lába kelne a lábnak,
vagyis eltűnne a láb, amin minden áll:
nos, a dolgok jórészt akkor is megállnak,
és amin állnak, hovatovább az neveztetne lábnak.
Kérdés mármost, hogy a lábra kelt láb viszont min áll?
Feltehetően van valami (nevezzük talán lábnak),
amin áll az a láb, amin mások immár nem állnak;
kétséges azonban, hogy e láb lábsága ekkor miben áll - -
A láb nyelvi-filozófia definíciójával és a hozzá kapcsolódó állandósult szókapcsolatokkal játszik ebben a versben (lábra kel), mely részint a nyelvi megismerés korlátaira, részint az azok által adott szabadságra reflektál, s ironikus hangneme jelzi az efféle gondolkodás jórészt fölösleges voltát.
"És mást sosem"
Aztán az országútról letértünk
a hegy felé az új betonúton.
Micsoda villák! Balra kanyarodtunk,
itt még most alakult csak
az új tájkép. Majd keskeny, hosszú
kapaszkodó jobbra, elegáns villasor
mindkétfelől. De ahogy a szürkület
ereszkedett lejjebb, a fénnyel
együtt apadt a fényűzés. Eleinte
csak itt-ott, szinte lopva
egy-egy parasztház. Meredekebb lett az út,
fák gyűltek mellé, több s több,
hol vagyunk hát - ez már talán
nem is a világ, azt gondoltad,
abban az erdőben azon az utcán,
egy film pereg, benne mi, azt gondoltam,
álomdíszletek között kézen fogva,
csak még, csak még, tartson még, meg ne szólalj!
De szűrődött felénk már a finálé.
Elapadt az út, és az erdőben, külön, ott állt
a legeslegutolsó ház a világon,
és zengett.
Kis vályogház, szerszámok a falnál, szénaboglyák,
és az ablakon dőlt ki a zene,
tombolt az erdőn!
Brahms volt, semmi kétség.
Mert aztán persze megszólalt a bemondó,
és aztán persze mi is hazamentünk,
és az egy hetünk éppen befejeződött,
és nem lett egy napunk se több azóta,
és ezt hogy is lehetne még egyszer, és mégis,
mégiscsak.
Ez a vers egy nyaralás végi pillanatra való visszaemlékezés. A hétköznapiság itt is hangsúlyos (városszéli séta, nem különösebben szép vidéken), de a szöveg közepén megjelenő és szinte az extázisig fokozódó boldogság-élmény azt jelzi, hogy a kivételes, minden hétköznapiságon túlemelkedő, megismételhetetlen öröm, boldogság egészen váratlan szituációkban érheti az embert. A szöveg a város szélének tárgyilagos, társadalomkritikai hangtól sem mentes (gazdagok-szegények) leírásával indul. A séta egyre filmszerűbbé válik, melynek a felhangzó Brahms-zene jelenti csodálatos fináléját. A katarzist folyamatosan kíséri a hétköznapiság jelzése (vályogház), s a zárlat is ide visz vissza (megszólal a bemondó, vége a nyaralásnak). A vers végén megszólal a nosztalgikus vágyódás: tudja, hogy megismételhetetlen az élmény, de "mégis, mégiscsak" szeretné újra átélni - s ez a vers, a megalkotott szöveg segítségével valósulhat meg. Végig jelen van a költeményben a társ is, azonban nem szerelmi költeményről van szó: a többes szám használata jelzi, hogy az összetartozás olyan mély, hogy ugyanazt gondolják, ugyanazt érzik.
Egy szekrény előtt
A szekrényből kidőltek a ruhák,
ő bevallotta, hogy már nem szeret.
Mihez kezdek az életemmel?
Jön a nyár, és?
Leborultam a földre,
rám hullt egy lepedő,
így jó lesz, így jól van.
Színház után
Nézelődtem a sokadalomba tegnap,
és rájöttem, hogy csakis téged akarlak.
Nem számít, hogy a lábad csámpás,
hogy nem kenyered a világi illem.
Szépek, csúnyák ott jöttek és mentek,
vártak egymásra, fiúkhoz odabújtak.
Mind csak azt lestem, felbukkansz-e,
hátha nem vagy mégse a tengerparton
nem velem, aki ezt is elrontottam.
Hátha nem úgy van minden, ahogy van.
E két vers viszont egyértelműen a szerelmet, annak is a fájó oldalát tematizálja. Az Egy szekrény előtt a szakítás fájdalmát írja le epigrammaszerű tömörséggel. A higgadt közlés ("ő bevallotta, hogy már nem szeret"), a kétségbeesés ("Mihez kezdek az életemmel?", "Leborultam a földre") mellett ott állnak ismét a hétköznapok (mi lesz a nyaralással), s maga a kísérő kép (a szekrényből kidőlő ruhák) is a mindennapi életből való, mindazonáltal szimbolikus (felforgatott élet). A Színház után mintegy folytatása az előző versben megfogalmazott érzésnek (előtt-után, nyaralás). Az alkalom itt ugyan kevésbé hétköznapi, de a színházi előadásnak csak a frivol oldala jelenik meg (jövő-menő tömeg). A szeretett nő iránti vallomás paradox módon nem a nő pozitív vonásain, hanem negatívumokon alapul (vagyis a szerelem valami mélyebb, más kötődés, mint a külső vagy a "világi illem"). Megjelenik itt a hiány, az önhibáztatás, végül a rezignáció. A két vers zárlata az adott élethelyzetet metafizikaibb kontextusba emeli: "így jó lesz, így jól van"; "Hátha nem úgy van minden, ahogy van." Mindkettő a rezignált beletörődést közli, nincs cselekvő lázongás, csak a létállapot melankolikus, de egyben tárgyilagos rögzítése.
OPCIONÁLIS KIEGÉSZÍTÉS
Várady költőként és szerkesztőként is sokat tett azért, hogy a “komoly” és a játékos versek közti éles határ elmosódjon, hogy egy vers könnyedsége ne jelentse egyben leértékelését is. Ő honosította meg a magyar költészetben a limerickeket Magyar badar c. kötetével. A limerick tipikus angolszász versműfaj: kötött formájú, ötsoros nonszensz-vers, amely az első sor „Volt egyszer...” mesei fordulatával bejelentett hős fantasztikus kalandjait beszéli el, és a kalandoknak az ötödik sorban félig megismétlődő első vagy második sor szab határt. A limerick rímképlete: aabba, a bb sorok mindig rövidebbek. A rímek csilingelése fontos része a limericknek.
A limerick
- rendkívül tömör,
- rendkívül bájos,
- rendkívül bárgyú,
- rendkívül idegesítő.
Várady bevezetője szerint a limerickeket három csoportba lehet sorolni: 1. ami nők jelenlétében is elhangozhat; 2. amit papi személy hallhat, de nő nem; 3. a LIMERICK. Vagyis a tipikus limerick meglehetősen pajzán.
Egy klasszikus angol eredeti:
"There once was an old man of Lyme,
Who married three wives at a time;
When asked `Why a third?'
He replied, `One's absurd!
And bigamy, sir, is a crime.'"
Néhány Várady-szöveg:
Tél volt, és rádöbbent Petőfi:
elfogytak az összes befőtti.
Semmi sem állandó!
Ezt kompenzálandó
úgy döntött: szobáját befűti.
Mikor jó a limerik?
Hogyha jól megrimelik.
Akkor aztán
kéjt fakaszt ám –
jobbat, mint egy rimalik.
Volt egy nő, úgy hívták, Sarolta.
Szűz kertjét senki sem tarolta.
Elölről ma is szűz:
férjében olyan tűz
lobbant fel, melyet csak far olta.
Volt egy szép leányzó Zalátán,
hiába élt főleg salátán,
csak hízott. Mi az ok?
Talán a hormonok?
Ráfeküdt valaki? Alá tán?
Pilátus így szólt (a Poncius):
„Legszentebb jussunk a puncijuss!”
„Az igaz nem hamis,
ha pogány mondta is” –
vélte egy pápai nuncius.
Volt egy nő, úgy hívták, Emese.
Nem tudni, pór volt vagy nemes-e.
Egyszerre két úr jól
elölről-hátulról...
Mit mondjak? Nem rebbent szeme se.
MÉG OPCIONÁLISABB KIEGÉSZÍTÉS
Végül három nagyon jó, nem Várady által írt limerick:
Orbán Ottó: A gaz nőgyógyász
Volt egyszer egy gaz nőgyógyász. Gaztette,
hogy az ujja helyébe a f-t tette.
"Betudható-e az asztmámnak,
hogy úgy érzem, mintha b-nának?" –
kérdezte a nő a gaz orvostól, aki épp azt tette.
Varró Dániel:
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
fenéken harapták a zombik.
Faggatták: "Nagyon fáj?"
Azt mondta: "Ugyanmár.
Eleve is volt már azon lik."
Az utolsó darab pedig arra példa, hogy a rímekkel való játék milyen fontos:
Nászútra, azt mondja, Belfast!
Nem csoda, a lány meg felfázt.
Kicsi kéj, az se volt,
a tűzt a víz elolt.
Mondjátok meg! Ezt a balféket!
