A sikertelen kezdés után alkotói pályájának indulását nagyban segítette Ady fellépése. Az Új versek ugar-motívuma felszabadítja Móriczban kortársaihoz képest hatalmas és egyedi életanyagát, melyet javarészt a szülőföldjéről szerzett. Az 1908-ban, a Nyugatban megjelenő, klasszikus felépítésű novellája, a Hét krajcár hozza meg számára a sikert és elismertséget. Többi novellájában már elszakad a drámai konfliktusok könnyes-érzelmes feloldásától, s a nyomorúságos körülmények fogságában vergődő, önnön ösztöneikkel küszködő paraszti hősöket mutatja be.

Móricz parasztábrázolásának egyik újdonsága az irodalmi és kultúrtörténeti hagyománnyal való szakítás. Az antikvitás óta az a felfogás élt, hogy a falu, a vidék a harmónia és emberi boldogság világa. A magyar epikában Jókainál a paraszt anekdotikus zsánerfigura. Mikszáth két elbeszéléskötetének világa már bonyolultabb: hősei mélyen érző emberek. Móricz hőseinek sorsa többnyire tragikus, hiszen az egyéni boldogulást, a tehetség vagy a magánélet kibontakozását meggátolják a társadalmi berendezkedés mozdulatlansága vagy az eltérő, ellenkező értékrendű környezet.

Móricz másik újdonsága a paraszti világ struktúrájának bemutatása. Novelláiból, regényeiből zárt, hierarchikus világ tárul elénk, ahol a nincstelen zsellért a néhány holdas paraszttól áthidalhatatlan szakadék választja el. A hierarchia egyik fokáról a másikra lépni szinte lehetetlen, vagy emberi erőt meghaladó feladat.

Alakjait naturalisztikus módon ábrázolja. Hősei lázadnak a sorsuk ellen, és Móricz lázadásuknak indítékait próbálja feltárni. Az okok vagy társadalmi jellegűek (pl. szegénység, feltörekvés, szerzésvágy, elvágyódás), vagy az ösztönökben rejlőek (pl. éhség – Kis János).

Móricz ábrázolásában a falu - Ady szavával - a lelkek temetője, a kielégíthetetlen emberi vágyak színtere. Mivel a társadalmi és szociális mozgás ebben a struktúrában szinte lehetetlen, a vágyak, energiák és törekvések csak az ösztönök szintjén vezetődnek le. Móricz arra is rámutat, hogy a hagyománynak nemcsak értékőrző és megtartóereje van, hanem fogva is tartja a parasztságot, lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást.

Korai művei közül az egyik legnagyobb hatású novellája a Tragédia (1909). A cselekmény másfél nap eseményeit dolgozza föl, középpontjában egyetlen szereplővel, Kis Jánossal. Az in medias res felütésszerű kezdésnek hangulatteremtő szerepe van: életképszerűen mutatja be a mezőn dolgozó emberek ebéd utáni pihenését. A vidám, tréfálkozó, a következő napi lakodalomról beszélgető, „izgő-mozgó” emberek közül mintha találomra választaná ki az elbeszélő az egyiket.

A harmadik bekezdésben az „elbeszélői kamera” ráközelít egyetlen alakra, Kis Jánosra. Elkülönül a többiektől, rá nem jellemző mások vidámsága, jókedve. A „Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem.” mondat erre utal, de e mondat későbbi ismétlődéseinek („Észre se vette senki”, valamint a zárómondat: „Senki se vette észre, hogy eltűnt...”) már az a szerepe, hogy egyetlen „jellemvonását”: jelentéktelenségét, „láthatatlanságát” nyomatékosítsa.

Életének gépiessége azt az érzetet kelti, hogy csak külső megjelenésében ember, inkább igavonó baromra emlékeztet, mint emberre. Egyetlen nevetése és egyszeri jóllakása viszolyogtató, döbbenetes, miként az is, hogy az evésen kívül más nem érdekli. „Szeplős, málészájú” fia, aki „ijesztően hasonlított hozzá”, nyomorúságának „örököse”, ami szintén riasztó.

Az elbeszélő egyértelmű szándéka a megdöbbentés, meghökkentés. Nyilván a korabeli olvasó számára is ismeretlen volt ez a „mélyvilág”, miként a mai számára is az. Az elbeszélő szenvtelen tárgyilagossággal tudósít.

A novella cselekménye egyrészt az idő linearitására épül (az első nap ebédidejétől a másnap délutáni lakodalmi vacsoráig), másrészt a vezérmotívumra, az evésre. A főszereplőt először ebédje elfogyasztása után látjuk. Ebéd utáni álmában ismét eszik: finom, lakodalmi ételeket, s ébredés utáni rosszkedvű monologizálásában megpróbálja elképzelni, mi lesz a gazda lányának esküvőjén. Arról ábrándozik, hogy mennyit enne, ha meghívnák, de felidéződik benne egy kellemetlen gyermekkori emlék (egy lakodalom – tehát evés) is. Dühe és haragja ebben a jelenetben még érthetetlen, tehetetlenségében felrúgja az üres edényt. Haragját végül a „vén Sarudyra” fordítja, azért dühöng, mert úgy gondolja, nem mehet el a lakodalomra. A késleltetett elbeszélői jellemzésből az is kiderül, hogy apja halála is összefüggésben van az ő mohó éhségével. Primitívsége, nyomora még az ételekről való álmodozásának is korlátot szab, ugyanazokat az ételneveket ismételgeti.

A novella fordulópontja a gazda bejelentése: összes munkását meghívja a lakomára. Az „egyszer laknék jól” vágya ettől kezdve realitássá válik, Kis János számára pedig feladattá. A szótlanul elfogyasztott „korpacibere” után nem tud elaludni, gyötrelmes hánykolódásában is csak a feladatra tud koncentrálni. A kissé homályos „feladat” másnap reggel válik érthetővé. Kis János képtelen fogadalma („Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul.”) legalább annyira megdöbbentő, mint azok a tények, melyek eddig kiderültek róla. Szánalmassága azonban fokozatosan eltűnik, mártír-elszántsága (nem eszik sem reggel, sem délben), szegénysége, nyomora elleni „lázadása” (hajnali félálmában „elrúgja magától a szegénységet”), elképesztő terve, elszántsága szinte naggyá formálja ezt a jelentéktelen embert. Mégis szánalmas marad, hiszen vállalása öncélú és értelmetlen. Küzdelme az ételekkel – a zsíros húslevessel, a tepertős túrós csuszával, a lencsével, majd álmai netovábbjával, a töltött káposztával – valódi élet-halál küzdelemmé válik, s végül halálát okozza az evés. A rezignált zárómondat csak azt a tényt közli, hogy halálában éppúgy észrevétlen maradt, mint amilyen életében volt.

A novella drámai erejét, szuggesztivitását az okozza, hogy Kis János olyan alak, akinek jelleme, sorsa, gondolatai már szinte valószerűtlenek. A valóságos környezet, az elbeszélő tárgyilagossága, a főszereplő nézőpontja zavaróan hitelessé, hihetővé teszi mindezt. Az elbeszélői vélemény hiánya pedig elgondolkoztatja az olvasót, hisz olyan világgal szembesül, amelyről inkább igyekszik nem tudomást venni.

Az író utolsó alkotói korszakának legjelentősebb darabja a Barbárok (1932) című drámai novella.

A kompozíció három nagyobb egységből épül föl:

1. egység: Bodri juhász meggyilkolásának előzményei és maga a gyilkosság
2. egység: Bodri juhász feleségének útja
3. egység: A tárgyalás, a veres juhász elítélése

Az első két szerkezeti egységre a balladisztikus elbeszélő mód jellemző, a harmadik részben ezt fölváltja a feszült párbeszédes jelenet. Az első két rész párbeszédei végletekig egyszerűsített szóváltások, egyrészt a móriczi jellemzés-hitelesítés, másrészt a feszültségteremtés eszközei.

A veres juhász és társa, illetve Bodri juhász között zajló párbeszéd szinte értelmezhetetlen, csak Bodri juhász gondolataiból lehet sejteni, hogy „vendégei” rossz szándékkal érkeztek hozzá. A hosszú hallgatásokkal megszakított beszélgetésből nem derül ki, hogy mi a valódi oka ellenségeskedésüknek. Az indokok, magyarázatok hiánya drámaivá teszi a cselekményt, és döbbenetté fokozza a befogadó érdeklődését. A hidegvérű gyilkosok, miután megölik Bodri juhászt és gyermekét, áldozataik sírján raknak tüzet és sütik szalonnájukat.

A második – terjedelmében leghosszabb – rész témája a keresés. Bodri juhász felesége konok hűséggel nyomoz férje és gyermeke után. Találkozása a gyilkossal azért érdekes, mert ugyan egyáltalán nem gyanakszik rá, mégsem fogadja el invitálását (a veres juhász hellyel, étellel kínálja, felajánlja, hogy nála várjon a férjére), és hitetlenkedve hallgatja annak állításait, hazugságait.

Az asszony vándorlásának végtelenségét az elbeszélő népmeséket idéző fordulatokkal érzékelteti: „...útra kelt, napkelet felé. Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.”; „Az asszony pedig ment, ment, elment.” Félelmesen szép jelenet férjének és gyermekének megtalálása. Kitartása, néma cselekvése, könnytelen gyásza egyszerre felemelő és megdöbbentő.

A harmadik rész tere a tárgyalóterem, fő eseménye a kihallgatás. A körömszakadtáig tagadó veres juhász konokul kitart hazugságai mellett, nem vállalja a gyilkosságot, pedig a vizsgálóbíró szavaiból kiderül, hogy egyéb bűnei miatt is „rászolgált már a kötélre”. A jelenet drámai tetőpontja, amikor a veres juhász meglátja a rézveretes szíjat a kilincsen. Mágikus félelme (hogy áldozata tért vissza a túlvilágról) egy pillanat alatt megtöri tagadását, és bevallja bűnét.

Az elbeszélésnek nincs befejezése, a vizsgálóbíró zárómondata (cím!) elgondolkodtató ítélet, vád, de nem megoldás. Az elbeszélő sem mond véleményt, mint ahogy az elbeszélés során sem fűz kommentárt az eseményekhez.

A pusztai emberek világa szembeállítható a civilizált világgal, de számos kérdés merülhet föl az olvasóban. Ki a hibás azért, hogy ilyen emberek élnek még, mi az oka annak, hogy a világtól elszigetelten élők között ilyen indulatok feszüljenek, hogyan lehetséges, hogy pusztán a szerzésvágy ilyen aljasságra késztessen embereket? Barbárságuk a civilizált ember (vizsgálóbíró) szempontjából igaz, de felvetődik a társadalmi felelősség kérdése is. A veres juhász halálos ítélete, megbotoztatása nem oldja meg a történettel példázott problémákat.

Az elbeszélésben jelentős szerepe van az ismétlődéseknek. A puli jelzi a veszélyt az első részben, majd a puli (kölyke) találja meg az elföldelt áldozatokat a második rész végén. A veres juhász ugyanazokat a hazugságokat ismétli a bíróságon, melyekkel Bodri juhász feleségét is igyekezett félrevezetni. A vándorlás-keresés („menés”) a második rész fő motívuma, míg az elbeszélés szimbolikus vezérmotívuma a rézveretes szíj. Látszólag emiatt ölik meg Bodri juhászt, ezzel húzzák be tetemét a gödörbe, erről beszélget a veres juhász Bodri juhász feleségével (maga hozza szóba!), végül ennek láttára tesz vallomást a veres juhász.