Az irodalmi közvélemény Petőfi mellett Arany Jánost tartja az egyik legnagyobb magyar költőnek. Mint tudjuk, a Toldi elolvasásakor Petőfi a legnagyobb elismerés hangján köszöntötte az akkor még ismeretlen nagyszalontai jegyzőt. Petőfinek arra a kérdésére: „Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt | Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki” öntudatosan felelte válasz-episztolájában: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, | Ki törzsömnek élek, érette, általa; | Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék, | Otthon leli magát ajakimon dala”. Aranyt kora elsősorban epikus alkotóként ünnepelte, de lírikusként ugyanolyan korszakos a jelentősége.

A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi népköltészeti műfaj. „A ballada: tragédia dalban elbeszélve”, vagyis drámai, lírai és epikai jelleget egyszerre magába foglaló, jellegzetesen kevert műfaj. Tehát a romantikus ballada a három műnem határán helyezkedik el: cselekménye sűrített, a történet elbeszélésmódja szaggatott, bizonyos részeit balladai homály borítja; drámai jellegét a párbeszédes forma és rendszerint a tragikus téma adja; lírai jellegét pedig a dalforma és az érzelmekről szóló tartalom. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre.

Első balladáit 1853-tól kezdte írni Nagykőrösön, ezek az úgynevezett „nagykőrösi balladák”. Témáit rendszerint a történelem nehéz korszakaiból merítette, s ezzel is a nemzet ügyét kívánta szolgálni: a nemzeti öntudatot, a jövőbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti egységet erősíteni. Történelmi balladái ugyanis nagyrészt allegorikus jelentésűek. Arany balladáit különböző szempontok szerint csoportosíthatjuk:

Keletkezésük szerint:

- nagykőrösi balladák (a nagykőrösi években születtek, pl. A walesi bárdok)

- az Őszikék balladái (a kapcsos könyvben olvasható kései művek, pl. Híd-avatás)

Szerkezetük szerint:

- egyszólamú, lineáris (A walesi bárdok)

- többszólamú, párhuzamos (Szondi két apródja)

- körkörös (Ágnes asszony)

Témájuk szerint:

- történelmi balladák (A walesi bárdok, Szondi két apródja)

- népéleti balladák (Ágnes asszony, Tengeri-hántás)

- városi balladák (Híd-avatás)

- lélektani balladák: az általában tragikus végkicsengésű balladák középpontjában a lelkiállapot változásai állnak, az emberi lélek mélységeit járják be (Tetemre hívás, Ágnes asszony)

Ágnes asszony

Az Ágnes asszony témája népéleti és lélektani egyben. Kulcsmotívuma a bűn és bűnhődés, mely az első négy strófában – a balladai homálynak megfelelően – még csak sejthető (például a véres lepedő és a hajdú megjelenése enged erre következtetni), majd a mű végére jutva megbizonyosodhatunk az asszony bűnösségéről, és tanúi lehetünk bűnhődésének is.

A mű elején, közepén és végén is olvasható patak-jelenet keretes szerkezetet ad a műnek. A mű három szerkezeti egységre osztható a helyszínek alapján: az 1–4. versszak helyszíne a patak partja, az 5–19. strófáé a börtön és a tárgyalóterem, a 20–26. versszak pedig ismét a patak partján játszódik. A ballada az asszony megőrüléséről szól: a versszakok előrehaladtával lesz Ágnes asszony egyre tébolyultabb: az első versszakban még csak egy véressé lett fehér lepelről olvashatunk, a későbbiekben az asszony igyekszik félrevezetni a falubelieket férjét illetően: elhallgattatja a gyerekeket, hazudik az asszonyoknak, a hajdúnak viszont már könyörög. Ekkor világosodik csak meg számunkra az asszony eddig balladai homályban maradt bűne: szeretőjével együtt megölte férjét. A következő szakaszban a megőrülés belső folyamatának lehetünk tanúi: a 7. versszakban az őrülettől való riadalomról olvashatunk, majd a következő kettőben az őrület takargatásáért való igyekezetről. Miután a bűn a bíróság és az olvasók előtt is nyilvánvalóvá válik, újra visszatér a szerkesztésmód a vers eleji sorokhoz. Balladai homály fedi a bírák viselkedésének okát is: nem tudni pontosan, miért engedték haza az asszonyt, s miért ejtették el az életfogytiglani börtönbüntetést, de sejtjük: Ágnes asszony büntetése – a teljes téboly – sokkal nagyobb bármilyen fogságnál. A záró strófákban észlelhető idő múlása a végtelenítésbe nyúlik: Ágnes asszony már megöregedett, haja ősz, arca ráncos, a ronggyá mosott lepel (lelkiismeretének szimbóluma) elszakad, de ő még mindig látja rajta a véres foltokat – ez az ő büntetése, így bűnhődik bűnéért. Fokozza a téboly egyre erőteljesebb átérzését a strófánként állandóan ismétlődő refrén: „Oh, irgalom atyja ne hagyj el”, amely a mű végén már az őrült asszony gépies, üres motyogása.

Tengeri-hántás

A ballada első változata az 1850-es évekből való, a végső szöveg 1877 nyarára készült el, az Őszikék balladái közé soroljuk.

A téma tulajdonképpen hétköznapi, már-már konvencionálisnak mondható. A bűnös szerelem gyümölcse a halál. Tuba Ferkó megőrülése és öngyilkossága bűntudatából fakad. Bűne: kihasználta egy fiatal lány tapasztalatlanságát, árvaságát, majd - miután ráunt - magára hagyta várandós kedvesét. Nem az alaptörténet különlegessége emeli ki a művet az életműből, hanem a kifejezésmód és a befogadóra (a versben a hallgatóra) tett hatás. Magának a cselekménynek az elbeszélése olyan keretbe ágyazódik (őszi estén kukoricafosztó fiataloknak mondja el valaki), amely a maga titokzatosságával kiszélesíti a hatást.

A hatáskeltés legfőbb eszköze a drámai előadásmód. A „kihagyásos”, töredezett előadásmód (az események részleteit nem mindig ismerjük) érzelmi feszültséget kelt, hangulati ingadozást eredményez, ennek következménye a talányosság. A mű szerkezeti különlegessége a lehetséges értelmezések többféleségét biztosítja. A történet olvasható úgy is, mint Tuba Ferkó és Dalos Eszti szerelmének tragikusan végződő históriája, úgy is, mint ennek a történetnek intő példázattá alakított pletykaváltozata, úgy is, mint egy kísértethistória előjátéka, de úgy is, mint távolságtartó költői ábrázolása egy babonás falusi közösség költészetteremtő alkalmi megnyilvánulásának.

A szerkezet polifóniáját tehát a kerettörténetbe ágyazott másik történet teremti meg, ugyanakkor az elbeszélő és a közbeszóló beszédhelyzetek váltakozása is szerkezeti egységként értelmezhető. A közbeszúrt, nem rímelő sorok rendre a történetmesélés környezetére reflektálnak, de egyben metaforikusan a történetet is kommentálják ("Soha, mennyi csillag hull ma").

A sejtelmesség oldja a feszültséget, ugyanakkor felerősíti a misztikusság, a valóság és a babonák világának egybefolyását. A tragikus borzalom helyére a kísérteties félelem lép: 

„Magasan a levegőben

Repül egy nagy lepedő fenn:

Azon ülve muzsikálnak,

Furulyálnak, eltünőben.”  

Tuba Ferkó és Dalos Eszti története káprázatként, belső jelenésként folytatódik a hallgatók tudatában, s Ferkó halálát az összebúvó legények-leányok hallucinációjából, furulyaszót sejtő révületéből találhatjuk ki.

A mű morális problémája a „bűn és bűnhődés”. Dalos Eszti bűne kisebb: törvénytelen szerelembe keveredett a csábító fiúval. Bűnhődése végső soron a halál, s ezzel talán bűnét is megváltotta ("Ne gyalázza érte senki"). Tuba Ferkó viszont azzal, hogy a legnagyobb bajban magára hagyta Esztit, jóvátehetetlen hibát követett el, közvetve vagy közvetlenül halálát okozta neki és gyermekének. Bűnhődése szükségszerű, az ítéletet azonban nem a külső világ szolgáltatja, hanem a lelkiismeret. (Mint ahogy az Ágnes asszonyban is látható: nem a társadalmi ítélet a fontos, hanem a lélek büntetése, a megőrülés.) Tuba Ferkó öngyilkossága is ebből fakad. Hiába keresi kedvesét ebben a világban, már csak a másik világban oldhatja fel a bűnt. A ballada misztikus színezete ennek a szálnak a beiktatásával erősödik fel.

Az erkölcsi vétek kezelésének újszerűsége is megragadható azonban, ha az elbeszélő és a közbeszóló mellett feltételezzük Arany személyes kiszólásaként a „Ne gyalázza érte senki” mondatot. A morális probléma feloldására tett kísérletként, enyhítő gesztusként értékelhetjük ezt. Ez a feltételezett szándék áll szemben a kétszer is megerősített „Ti, leányok, ne tegyétek” morális parancsával. A ballada szerkezeti, hangnembeli, jelentéstartalmi összetettsége és bonyolultsága mellett tehát érdemes megemlíteni a morális kétpólusosságot is.