A Nyugat első, nagy nemzedékének lírikusa és műfordítója. Magánya, magába forduló alkata, csendes, lemondó hangja elégiaköltővé tette. Magatartásához és műfajához hasonította nyelvezetét és ritmikáját is. Költői kibontakozását szegénysége és korai, súlyos tüdőbaja nehezíti és lassítja. A szenvedés és a magányérzés legjellemzőbb témájává lesz. A versírás, a költészet számára hangsúlyozottan menedék.

Költészetének legáltalánosabb jellemzői:

– a lírai téma viszonylagos állandósága

– a hangnem állandósága

– virtuóz verstechnika

– mozaikszerű versépítés

– impresszionista élményérzékelés és impresszionista ábrázolás

– a megsemmisülés vonzása

Az „Esti sugárkoszorú” a hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban. A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudjuk, hogy feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében. A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, súlytalanná, lebegővé válik a világ, majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kísértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztővé, lidércessé a hangulatot. A menekülő fény csak a kedves haját fonja körül sugárkoszorújával - a világ szörnyűségei elől a kedves szerelme a menedék. S itt már megkezdődik a varázslat: a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi lény, hanem a középkori szentek glóriája, s ezt további szinesztéziák egészítik ki.

Az első versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat „titkok illatává”, a csend a „béke égi csendjévé” lényegül át, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: „És jó volt élni, mint ahogy soha.” Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan megnyilatkoztatása ez, s aki azt a rajongó boldogságot adta, már nem földi lény, hanem a bibliai égő csipkebokorban megjelenő Isten, túlvilági lélek. A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át. Az igézet mámoros pillanata az időtlenbe lendült. A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az első versszak elbeszélő hangján folytatódik a költemény, ahol a kézérintésre földöntúli rajongás kiegészül a legszebb földi érzéssel, két ember szerelmi boldogságával. Az „egyszerre csak megfogtad a kezem” sornál a verset is végül a leghétköznapibb, ám itt a legünnepélyesebb vallomás zárja: „mennyire szeretlek!”. A szellemi és földi szerelem fonódik egybe a zárlatban.

Az Elégia egy rekettyebokorhoz műfajmegjelölő címe a kiinduló helyszínre is utal: a lírai én a természetben engedi szabadjára gondolatait. Már az első versszakban megjelenik a mű meghatározó metaforája, a hajó. A rekettyevirágok boldog gondtalanságban, gazdagon élő sajkák, a lírai én, majd embertársai pedig a világ szörnyűségei közepette hányódó, szenvedő bárkák. A lírai én figyelme hol a boldog virágokra, hol önmagára irányul, s az önreflexív szövegek a magány, a szomorúság és a szenvedés egyre súlyosbodó képeit sorakoztatják fel, ami egészen a halálvágyig vezet.

Az emberi társadalmat megosztottnak látja a lírai én: a "hányódó, törött" bárkák a társadalom szenvedő áldozatai, az "undok, kapzsi" bárkák a lelkiismeretlen elnyomók és gonosztevők - s mindannyiukra "talán" a pusztulás vár. A Noé-kép azt jelzi, hogy a pusztulás ez esetben nem lesz megmentője az emberiségnek. Az utolsó vsz. idilli képekkel festi le az "ember-utáni" világ békéjét, ami az emberekkel nem tud megvalósulni.

A vers 1917-ben íródott. Bár szövegszerűen nem idézi meg az ekkor zajló I. vh.-t, de a "bús vértengerek rettentő sodra" és "a vér s könny modern özönvize" egyértelmű utalás arra, hogy a béke vágyát a háború hívta elő, s jelzi az alkotó szkepticizmusát a tekintetben, hogy elérhető-e ez.

Bibliai utalások teszik még véglegesebbé a mondandót: Noé bárkája, Ararát, szivárvány.


A Jó éjszakát! című vers úgy hat, mint egy búcsúvers, de létösszegző vers is – költői szerepét latolgatja. Az inga lassú, tétova mozgásával indul a szöveg, pihenésre vágyó hangulatban (este). Nemcsak egy nap, hanem az élet végét is jelenti ez, a pihenés a halálra vonatkozik. Az álomba merülés egy keservesen végigdolgozott élet végét jelenti – megnyugvást. A ritmus vontatott (az inga mozgása is), álmos a hangulat. A 2. szakasz a költői alkotómunkára utal, és az abból kivezető pihenésre. „Balga fényűzés”: mi értelme van a költészetnek? A versekkel bíbelődni luxus, nincs rá szükség, értelmetlen, buta dolog versírással foglalkozni. A józan munka más, nem ilyen megfoghatatlan, nem ilyen haszontalan – abból meg lehet élni, a költészetből nem. A csacska fényűzés megbosszulja magát. A 3. versszak összefoglalja a költészetét, továbbra is ironikus hangot használ. Az utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, a halálba való menekülést kifejező mondatfoszlányaiban visszatér a kezdőkép. Végül megjelenik az örök költő-vigasz: az utókor elismerése.