- A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó alkotó.
- Költő, műfordító, prózaíró.
- Költészetére kezdetben – a generációhoz tartozó más költőkhöz hasonlóan - az avantgárd irányzatok hatottak. Korai költészetében jellemző még a lázadás, a hagyományos műfaji és formai keretekkel való szembeszegülés. Az Újhold kötettől kezdődően költészete letisztult, klasszicizálódott, az újklasszicizmus jegyében visszatért a kötött formákhoz.
- Sorsát, költészetét kettős tragédia árnyékolta be: születésekor meghalt édesanyja és ikertestvére.
- Zsidó származása miatt állandó fenyegetettségben élt.
- 1940-től több alkalommal behívták származása miatt munkaszolgálatra, legutoljára a szerbiai Bor városához közeli Lager Heidenauba. Utolsó munkaszolgálatára 1944-ben vonult be, innen már nem tért vissza.
Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. – Egy sajátos antik műfajt újít fel és honosít meg a háborús esztendőkben: az eklogát.
Az Első ecloga párbeszédes hexameteres költemény. Bukolikus idillként indul a mű: a természet és a kikelet szépségét ígéri. Ezt a reménykedést cáfolja meg a csalódás, kiábrándulás hangja. A költő „természeti” képekkel sejteti a rettenetet az eljövendő szörnyűségektől (a tavaszi táj mögött megbújó fenyegető fagy). A spanyol polgárháborúra utaló sorok a vérengzés iszonyatát festik. A tömegek sorsát felmutató dermesztő képre az egyén sorsa következik. Federico García Lorca mártírhalála a költők pusztulásának előképe, József Attilára való visszaemlékezése pedig a feledés szomorúságát hordozza. A csendes megbékélés idilli hangulata telíti a vers lezárását. A tölgyfa-hasonlat a szerző egyéni sorsát is előrevetíti: ahogy a kivágásra ítélt fa még új levelet hajt, úgy a halálra ítélt költő is új verset ír.
Az utolsó versek közé tartozik a Hetedik ecloga (’44. jún.).
A vers párbeszédszerű monológ, a költő bizalmas beszélgetést folytat feleségével. A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: tábor és az otthon; valóság, álom; jelen és múlt. A sűrűsödő sötétben a szögesdrót kerítés nem látszik, ami a szabadság, a bezáratlanság illúzióját kelti, azonban "az ész tudja a drót feszülését." Az otthon álombeli képe megtelik aggódó félelemmel. A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel. Az álmokat, a csodákban bízó ábrándozást kegyetlenül szétzúzza a nyers valóság tapasztalása, látványa. Az „Alszik a tábor” kétszeri megismétlése panaszosan emeli ki, hogy számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Az ekloga hagyományai a formában (hexameter), a párbeszédszerűségben (a feleséggel folytatott, levélszerű dialógus ill. a belső dialóg a valóság/álom elsőbbségéről) és a szemlélődő alaphelyzetben ragadhatók meg (a lírai én az alvók pásztora, aki virraszt, míg a többiek aludnak).
Az eltűnt időt, az emlékké vált idillt, a régi barátokat keresi, kutatja a költő az Á la recherche… (’44. aug.) c. költeményében. A költő az idő- és értékszembesítő versben számba veszi a múltat, a régi emlékeket, melyeket egy nyári baráti összejövetelbe sűrít. A 2. szakasz végén feltör a fájdalom azokért, akiket elragadott és szétszórt a háború. A 3-4. strófa arra keresi a választ: hova tűntek a régi barátok? (A háborúban pusztultak el, ahova meggyőződésből vagy kényszerből jutottak, esetleg - mint a lírai ént is - fogolyként hurcolták el.) A költő mindazokat siratja, akik ártatlanul pusztultak el. A következő versszak úgy indul, mintha folytatni akarná a reménytelen számvetést, de egy lemondó gesztussal megszakad a mondat folytatása. A vers befejezésében a költő látomásában önmagát is a túlélők közé számítja. Úgy véli, hogy a halottak a túlélők sorsát is örökre megváltoztatják, emléküktől sosem lehet szabadulni. Ezzel párhuzamosan a régi idill sohasem térhet már vissza.
A munkatábor foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben (’44. szept.) is. Jambikus lejtésű sorokból áll, középen sormetszettel, cezúrával. A vers formája a tartalmat erősítve a foglyok vonuló, kígyózó menetének látványát asszociálja. A költeményben – az előbbiekhez hasonlóan – váltakozó erősséggel szólal meg a reménytelenség és a remény. A 3. mondattól erősödik fel a hit a túlélésre, s innentől lesz hangsúlyosabb az önbiztatás. A túléléshez szükséges erőt az otthon idilljének képsora segít összegyűjteni. A záró mondat pedig már egy határozott önfelszólítás, s a pesszimista én azonosul a reménykedő „bolonddal”.
A Razglednicák (’44. aug. – okt.) a költő Golgotájának egyes állomásait örökítették meg. A cím („képeslapok”) a rövidségre, az út egyes állomásaira utalnak, a derűs megnevezés ellentétben áll a borzalmas tartalommal, ami az út folyamán egyre szörnyűbbé válik.
A 8 soros vers első része - 1. Razglednica – a háború, a menekülés, a rettegés zűrzavarát festi le. A második fele egy szerelmi vallomás, a szerelem örök és állandó jelenlétét hangsúlyozza – ellentétes gondolatpárhuzam van a részek között (a jelen haláltudata – a szerelem idillje). A szerelem állandóságát hangsúlyozó, szintén ellentétes képekhez (angyal, bogár) azonban egyaránt a pusztulás gondolata társul.
- Razglednica: Az első versszak a fenyegetve közeledő háború képét, a második a jelen pusztulásra ítélt, antik hangulatú idilljét tárja elénk. A "még" szó jelzi, hogy a béke idillje (amelyet az antik pásztoridillek szinte túlzó megidézésével fest le a szerző) törékeny, hamarosan elpusztul.
A 3. a legművészibb s egyben a legmegrendítőbb. Az elkerülhetetlen végzet, a kiszolgáltatottság, a szenvedés, az embertelenség képei tárulnak elénk.
A 4. Razglednica Lorsi Miklós hegedűművész halálát örökíti meg – mintegy saját sorsának előképeként. A kivégzés naturalisztikus képei a halál közelségével való szembenézést is jelentik. Az elemi rettegés és a belenyugvás egyaránt megjelenik a szövegben.
