Bevezető gondolatok
Kosztolányi Dezső (1885-1936) a magyar irodalmi kánon egyik legsokoldalúbb szerzője. A Nyugat első nemzedékének nagyhatású irodalmárát költőként, novella- és regényíróként ugyanolyan nagy elismerés övezi, mint elméleti íróként, esszéistaként. Édes Anna című műve – utolsó regénye – 1926-ban jelent meg, és azonnal egyértelmű közönségsiker lett, amely társadalmi, politikai szempontból is jól jött az írónak: a Tanácsköztársaságban vállalt nem túl jelentős szerepe miatt és azért, mert utóbb ironikus hangnemben írt a Kommünről, eladdig jobbról is, balról is érték támadások. Az Édes Anna egyik jellemző olvasata éppen társadalmi regényként értelmezi a művet, egy másik megközelítésben pedig lélektani regényről beszélhetünk. Mit is jelent ez a két műfaj-meghatározás a jelen esetben? Lássuk mindezt részletesebben, legelőször a lélektani vetületre koncentrálva!
A tétel kifejtése
Kosztolányi Dezső műveiben mindig is nagy szerepet játszott a lélekelemzés. Klasszikus példa erre A szegény kisgyermek panaszai (1910) című versfüzér, melyben a lírai én magát gyermekfiguraként tükrözve döbben rá az élet végletességére; de korábbi regényeinek is hangsúlyos a lélektani vetülete. Az Édes Anna elbeszélője azonban szinte egyáltalán nem elemez, hanem egyszerűen cselekedeteket, akciókat és reakciókat ír le. A következtetések levonása, a belső motivációk megkonstruálása az olvasóra marad.
Különös kapcsolatok. A regény 1919-1920-ban játszódik Budapesten. Az alaphelyzetet tulajdonképpen Anna érkezése teremti meg: Vizyék, a gyermektelen polgári család, de különösen Vizyné végre egy olyan cselédre tesz szert, aki megbízható, csendes, és nincsenek nagy igényei. A gyermektelenség Vizyné esetében rendkívül fontos szempont, hiszen segít indokolni az asszony cselédmániáját, ezt a különös pótcselekvést, melynek során annyit foglalkozik az új szerzeménnyel, mintha a gyereke, a lánya volna. Az anyai viselkedésminták megjelenését azonban Anna esetében is megfigyelhetjük. Az egyik legszemléletesebb esete ennek a Legenda című fejezetnek az a része, amelyben Anna magához vesz egy kiscsirkét, „hogy fölnevelje. (…) Kis tálakból itatta, morzsával etette, becézgette. Éjszaka a csirke az ágyára szállt, lábánál aludt.” Vizyné és Anna alakjának különös kapcsolata szintén megnyilvánul Anna cselekedeteiben: ahogy telik-múlik a Logodi utcában eltöltött idő, a cseléd egyre több gesztusa emlékeztet Vizynére. Anna kötődésére pedig jó példa lehet, hogy miután az asszony szóvá teszi Báthory, a kéményseprő látogatását cselédjénél, a lány nemsokára kosarat ad neki. Annak ellenére teszi ezt, hogy a házasság menekülőútként szolgált volna a cselédsorból.
Gyilkosság és motivációk. A regény egyik csúcspontja, és talán a legtöbb kérdést felvető momentuma a kettős gyilkosság. Látszólag nincsen előzménye, semmiféle egyértelmű indíték nem derül ki ezzel kapcsolatban, mégsem mondhatjuk, hogy Anna tette (hogy megöli Vizyéket) motiválatlan. Rendkívül sok feszültség halmozódik fel Annában, amelyek ilyen módon törnek felszínre. Mindennek Anna – legalábbis erre következtethetünk – nincs is tudatában: sem a feszültségnek, sem a felszínre törésnek. A cseléd megszokja a polgári lakás zárt világát, a munkáját élvezni kezdi, miközben személyiségét egyre inkább elveszíti a robotolás, a repetitív feladatok, illetve akár a Vizynéhez való hasonlóság okán. Sőt amikor Anna a regény során egy ponton úgy tűnik, igazán önmaga, még ez az esemény is bűnös cselekedetnek számít: Jancsi úrfi éjszakai látogatásakor egyáltalán nem cselédként, sokkal inkább nőként viselkedik. Ezzel azonban a tilosban jár, és ennek tudatában is van. A gyilkosság tehát a személyiség lázadásaként is értelmezhető. Ami pedig a feszültség felszínre törését, feloldódását illeti, eszünkbe juthatnak Sigmund Freud a korban rendkívül divatos írásai a pszichoanalízisről, melyek egyik kulcsfogalma az elfojtás. Anna esetében a szeretnek, az anyai ösztönöknek, illetve a gyűlöletnek az elfojtását, majd brutális, jóllehet még mindig tudattalan kitörését figyelhetjük meg. Az önreflexiónak, önelemzésnek semmi jelét nem mutató lány később nem emlékszik semmire az esetből, a bíróságon nem védekezik, sorsába beletörődik.
Egy cseléd mítosza. A lélektani regény mint értelmezési lehetőség természetesen szorosan kapcsolódik a társadalmiregény-olvasathoz. Vonzó lehet az Édes Anna társadalomábrázolását az úr-cseléd viszonyra redukálni, ez a reláció azonban – noha kétségtelenül részét képezi a társadalmi panorámának – jelentősen leszűkítené a műről való gondolkodás lehetőségeit. Anna karaktere több mint cseléd; már az életkora is szimbolikus: amikor Ficsor bemutatja Vizynének, tizenkilenc éves. Ne feledjük: a regény cselekménye 1919-ben kezdődik – a huszadik század első évében született Anna tehát az egész századot is jelképezheti. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódva egészen kísérteties távlatokat nyit az utolsó előtti fejezet zárlata: „És ha nem élt volna még a mária-nosztrai női fegyintézetben, hanem ott pihent volna valahol Dunántúl, a balatonfőkajári temető akácai alatt, akkor se semmisülhetett volna meg jobban.” Anna tehát elfelejtődik, kiesik az emberek tudatából, és kiesik az időből is. Pedig egy rövid időre legenda volt, ahogy erre a fent említett fejezetcím is utal. Már érkezését is pletykák és suttogások előzték meg. Amikor végül kiderül a neve is, már szinte készen is van a mítosz. Egy cseléd mítosza, amely Anna tényleges megjelenésével nemhogy szertefoszlott volna, hanem új irányokat vett: most már nemcsak Vizyék, hanem az egész környék róla beszél. A gyilkosság azonban egyáltalán nem illik be ebbe a jól felépített legendába; sajátos módon zavarba is jön tőle az úri társaság.
Ironikus keret. Sajátosan viszonyul a regény egészéhez a kezdő és a záró fejezet, mintegy keretet képezve a cselekmény körül, attól azonban látszólag függetlenül. Az első oldalakon a Tanácsköztársaság bukása után menekülő Kun Béla karikatúráját látjuk, amely egyrészt kijelöli a helyet és az időt, a társadalmi hátteret, másrészt megüt egy sajátosan ironikus hangot, amely elidegenítő hatású, és egészen a regény utolsó fejezetéig nem lesz folytatása. Akkor azonban, miután epilógusszerűen elbeszéltetik a regény egyes szereplőinek sorsa a történtek után, az egyik figura, Druma Szilárd két kortesével együtt megelevenedik, és Kosztolányiról kezdenek pletykálni, egymásnak ellentmondó híreszteléseket felemlegetve. Ez is értelmezhető ironikus, eltávolító gesztusként, amely a regény fikciójának tényszerűségét kérdőjelezi meg, viszonylagosítja.
