Babits Mihály

Babits (1883-1941) ismertségét javarészt a Nyugatnak köszönheti, melynek I. generációs szerkesztője volt. Költői és írói tevékenysége mellett műfordítóként is remekelt, legjelentősebb fordításai között szerepel Dante Isteni színjátéka (Pokol). Irodalomtörténészi és filozófiai alkotásai, esszéi is megjelentek.

Költészetét a gondolati-filozófiai mélység jellemzi. Sok nyelven beszélt, rendkívül művelt, tudós költő, “poeta doctus” volt.

Polgári, értelmiségi családból származott. Magyar-latin és filozófia szakon végzett a pesti egyetem bölcsészkarán. Ekkortájt születtek meg első művei. Középiskolai tanárként dolgozott. Felesége, Tanner Ilona szintén költő (Török Sophie néven). Babits '36-tól gégerákban szenved, műtik, elveszti hangját, beszélgetőfüzeteivel kommunikál a külvilággal, s betegágyán is dolgozik. 1941-ben viszi el betegsége.

Jónás könyve

Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó emberek előtt már a ‘30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása. A kultúra s az emberiség féltésének morális aggálya fordította szembe a jogtipró állammal, elsősorban a nacionalizmusra épülő militarizmusok diktatúrájával.

A Jónás könyvét súlyos operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve csak beszélgetőfüzeteivel tartotta a kapcsolatot a külvilággal. A Nyugat 1938 szeptemberi számában jelent meg első ízben.

1938-ban az Anschluss (Ausztria német megszállása) után Babits egész Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben  új erővel vetődött fel a kérdés: mit tehet a költő, a művész a barbár erők ellenében?

A Jónás könyve c. parafrázisban prófétikus verseit folytatja. Sem a téma, sem az eszmei mag nem fordulat Babits pályáján, inkább magasabb művészi teljesítmény, koncentrált összegzés. A ’20-as évek végétől a prófétaszerep egyre inkább jelen van Babits költészetében. A témát közvetlenül az Ószövetség hasonló könyvéből merítette. Néhány epikus mozzanat földuzzasztásától eltekintve a legfőbb változás, hogy míg a Bibliában Ninive népe a királlyal együtt megtér, addig Babitsnál ez elmarad. A változtatás apró, de lényegi. A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás is. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát műve főszereplőjével.

A kezdetben gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Komikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken, meggyötörten és elcsigázva a tengeri vihartól; groteszk alak, amint a cet gyomrának bűzös sötétjében üvölt és vonyít az ő Istenéhez; nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költő Ninivében is. Jónás szégyenben marad; kinevetik, kicsúfolják, a királyi palotában egyenesen gúnyt űznek belőle: egy cifra oszlop tetejébe teszik, hogy onnan jövendölje a végét a világnak.

A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a megáradt gonoszság ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól, mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból a sivatagba, lelki szemei előtt látva a város pusztulását.

A szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei (talán) túl fogják élni a megáradt gonoszságot. Jogos ugyanis Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe. Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az ő kötelessége, hanem fellépni minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver, s a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. Egyébként a prófétai küldetés teljesítése sem csak kudarccal végződött, hiszen a bűnbánatra intő feddő szavak egyik-másik szívben kicsíráztak: „Mint a jó mag, ha termőföldre hullott”.

Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell:

"mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér…"

Stílusa: összetett, többrétegű.

• archaizáló, biblikus réteg
• neologizmusokból (=oda nem illő új szavak) álló réteg
• emelkedett ódai réteg
• naturalista réteg
• profán réteg
• ezek egymásba játszása gyakran groteszk, ironikus hatású is.

Néhány problémakör:

• A prófétaszerep kérdése

Jónás előbb megfutamodik a feladat elől, majd kevélynek mutatkozik. Személyiségétől idegen a prófétaszerep, ezért helyezkedik szembe Istennel. Menekülése nemcsak gyávaságként, hanem belső kényszerként is értelmezhető - az Úr által rárótt feladat azonban sosem válik belső kényszerré nála, csak elfogadja: "nincs mód futni tőled".

A kötelesség nem vállalása büntetést von maga után. Jónás paradox módon a kilátástalan lélekállapotban (a cet gyomrában) ismeri fel felelősségét, s vállalja az Úr parancsát, azaz megteszi erkölcsi kötelességét. 

Jónás az igazság bekövetkeztét, a prófécia teljesültét a jelenben gondolja, azaz a prófécia bekövetkeztétől várja a próféta hitelesítését. Az Úr azonban a történelem egészében gondolkodik, s ebben az intervallumban látja megvalósulni a próféciát, ebben az intervallumban pedig Jónás csak egy a próféták, az írástudók, a felelősséget vállalók és hirdetők sorában. Ez egyben azt is jelzi, hogy Babits nyitva hagyja a reményt: ha a jelenben nem is látható semmi eredménye annak, hogy a jóért emeli föl a szavát, a (távoli) jövőben bekövetkezhet a pozitív változás (az ember megjavulása). 

• Az igazság és annak recepciója

Jónás félreértése abból is fakad, hogy az igazságot azonosítja annak megvalósulásával. Az Úr szavai (“a szó tiéd, a fegyver az enyém”) meghatározzák a próféták feladatkörét. A próféta, azaz az írástudó feladata a gazdasági–társadalmi viszonyoktól független igazság hirdetése, még akkor is, ha senki nem hallgat a szavára. 

• Pusztulás vagy megmaradás

A II. vh. előestéjén Babits nem tagadja, hogy a világ korábbi erkölcsi rendjéből kilépő civilizáció, a haszonelvűség világa megérett a pusztulásra. Ezt hirdeti Jónás. Babits humanizmusa abban nyilvánul meg, hogy fölismeri, hogy az emberi kultúra és gondolkodástörténet évezredes folyamata nem zárulhat le a fölhalmozott értékek pusztulásával. Babits szerint bűnt és erényt megítélni nem az ember dolga; a szétválasztás felelőssége Istené (ill. a történelmi fejlődésé). Az ember felelőssége az értékek védelme és megőrzése.